Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az út.

2014.10.17

Ismét úton vagyok, megint van miről írnom. Az oldalt, ahová most ezeket a gondolatokat, és az elkövetkező, remélhetőleg hosszú időszak történéseit, ennek a gyönyörűnek ígérkező utazásnak az élményeit összegyűjtöm, hogy megoszthassam azokkal, akik legalább így virtuálisan velem tartanak, tehát ezt a weblapot még indulás előtt létrehoztam. Nem lett azonnal publikus, talán babonából, de megfogadtam, hogy csak akkor osztom meg, mikor megérkeztem hosszú utam első megállójához.

Nehéz hónapok vannak mögöttem, nagyon göröngyös volt az út, amelyen idáig eljutottam. Kicsit talán az egész út milyenségét, a célját is meghatározzák ezek a történések, tehát bevezetőként röviden menjünk ezen végig.

Nekem valószínűleg az a karmám, hogy egy-egy utazás, egy-egy merész álom megvalósításához meg kell másznom egy-egy súlyos betegség néha nagyon magas, megmászhatatlannak tűnő hegycsúcsát. Mintha a sors azt mondaná, hogy megkapod azt a csodálatos élményt, amit egy ilyen út adhat, de meg kell küzdened érte, meg kell mutatnod, hogy tényleg akarod! És az akaraterő, az, hogy csak arra koncentrálok, hogy úgyis én vagyok az erősebb, úgyis meggyógyulok és megcsinálom, amit megálmodtam, talán a legjobb gyógymód, a leghatásosabb gyógyszer.

2011-ben, mikor egy bő féléves, rendkívül gondos, aprólékos és hatalmas energiát, komoly anyagiakat felemésztő előkészület után gyakorlatilag be voltam csomagolva, útra kész voltam, hogy fél év alatt, közel 10 ezer km-t letekerve, biciklivel megkerüljem Skandináviát, beütött a krach. Két és fél hónappal a tervezett indulás előtt egy este hasnyálmirigy-gyulladással, vérző gyomorfekéllyel vittek korházba, ahol az első éjszaka túlélésére 20% esélyt adtak. Az első, még félig öntudatlanul átélt nagyviziteken folyamatosan az elkövetkező terveimmel idegeltem az orvosaimat, azt hajtogattam, hogy én három hét múlva Londonba repülök a Kislányomhoz, és bő két hónap múlva biciklivel megyek az Északi-sarkkörön túl. Elnézőek voltak, nem zártak be pszichiátriára, de tapintatosan közölték, hogy jelenleg az életemért küzdenek, és kezdjem gondolatban átalakítani a közeljövőre vonatkozó terveimet. Én pedig folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy úgyis én vagyok az erősebb, és mikor pár nap múlva felkeltem, és az infúziós állványt magammal cipelve, szédelegve róttam a „karbantartó” köreimet a folyosón, mintegy mantraként ismételgettem magamnak, hogy úgyis én vagyok az erősebb, úgyis megcsinálom!

A vége az lett, hogy az orvosaim elképedésére rövid 3 hét alatt minden leletem, eredményem a normális szintre ment vissza, én repültem Londonba, majd két hónap múlva elindultam a nagy útra, amit az eredeti terv szerint, minden probléma nélkül teljesítettem. És az életem része lett egy olyan csodálatos élmény, amiből ha csak egy van az ember életében, már akkor nagyon szerencsésnek mondhatja magát. Nekem pedig már több ilyen volt, és terveim szerint még lesz is.

És akkor az idei év. Az északi, talán felülmúlhatatlanul szép, de elképesztően zord, mostoha körülményeket nyújtó biciklis-sátras csavargásaim közben, (Skandinávia, Izland) többször megfogadtam, hogy azért legközelebb valami melegebb éghajlatra fog az utam vinni. Többféle útvonalra született részletes terv, sokféle megközelítési móddal, a cél, a végállomás viszont mindig egyértelmű volt, a nagy szerelem, a görög szigetvilág, aminek becserkészésére, (és direkt nem írtam megismerést) éveket lehet tervezni, de úgy, hogy akkor még csak töredékét sikerült megcsodálni.

Tervek, elképzelések, útvonalak voltak, megkezdtem a konkrét felkészülést. Ennek része az is, hogy minden ilyen hosszabb út előtt elmegyek a legkülönbözőbb szűrővizsgálatokra, hisz egy út alatt, idegenben nem kellemes, és főleg nem olcsó dolog lebetegedni. Most is ezt tettem, sorra kaptam a jó eredményeket. Az utolsók közt volt az urológiai szűrés, ahol viszont nem jó hírrel fogadtak, magas a PSA (Prosztata Specifikus Antigén, egy un. tumor-marker) eredményem, a normál felső plafon 4 helyett 6.15-öt mértek. Két hét múlva ellenőrzésre hívtak, hisz tüneteim, panaszaim egyáltalán nem voltak, ez lehetett egy spontán gyulladás. Két hét múlva már 8.20-at „produkáltam”, ami az orvos szerint nagyon nem jó, sőt, kicsit ijesztő. A helyzet tisztázására 3 napra be kellett feküdnöm a klinikára, ahol biopsziával, a prosztatából kivett szövetmintával próbáltak meg a szövettani eredmény alapján kizárni, vagy megerősíteni különböző diagnózisokat. A 12 levett mintából 8 mutatott ki rosszindulatnak mondott elváltozást, intenzív, agresszív prosztatarák.

Aki esetleg szembesült hasonló „ítélettel”, az el tudja képzelni az első gondolatokat, a kiváltott reakciót. Alapvetően optimista alkat vagyok, de a tudat azért pár napra padlóra küldött. Rengeteg mindent kell ilyenkor átgondolni, mérlegelni, és dönteni. És egy pár nap alatt én megfontoltam minden lehetőséget, számot vetettem minden lehetséges megoldással és kimenetellel, és úgy döntöttem, hogy meggyógyulok, és ha kis késéssel is, és kicsit módosított útvonalon, de megyek az álmaim után.

Az alap az volt, hogy ez is egy betegség a sok közül, amiből meg lehet, és meg kell gyógyulni. Három gyógymódot vázolt fel a kezelőorvosom, a sugárkezelést, a kemoterápiát, a drasztikus és teljes eltávolítást, és ennek variációit. Az első kettőt, ettől a betegségtől függetlenül már régóta elutasítom, mint gyógymódot, hisz egyik sem gyógyít, hanem még jobban mérgezi, terheli az amúgy is beteg testet. Maradt a műtét. Arra gondoltam, mikor 13 évesen sokszor begyulladt a mandulám, és a további komplikációk elkerülésére, egyszerűen kivették. Lehet, hogy elnagyolt párhuzam, de én ezt is hasonlónak tekintettem.

Persze nagy kérdés volt, hogy ha ilyen gyorsan fejlődött, vajon meddig jutott a kór, károsított-e még valamit. Jött az áttétvizsgálatok végtelen, és elég macerás sora. Kezdve az ultrahanggal, a különböző üregek, testtájak izotópos CT vizsgálatai, nyirokrendszer vizsgálata, a röntgenek, majd a csontizotóp vizsgálat. Ha egy betegséggel kapcsolatban lehet egyáltalán szerencséről beszélni, nekem azzal tényleg szerencsém volt, hogy az idén akartam utazni és nem egy év múlva, és az idén mentem el arra a szűrővizsgálatra. Hisz teljesen panaszmentes voltam, minden ezzel kapcsolatos funkcióm rendeltetésszerűen működött. És mivel az összes áttétvizsgálat negatív eredményt hozott, azt lehet mondani, amit a kezelőorvosom mondott, hogy időben elcsíptük!

Az egy hetes kritikus szakasz után ugye eldöntöttem, hogy én utazok, tehát közben a tervezés, az előkészületek, a beszerzések folytak tovább. Sajnos az időzítés olyan szempontból rossz volt, hogy a vizsgálatok miatt belecsúsztunk a nyárba, jött a szabadságok ideje. A mai magyar egészségügy, amibe most kicsit belekóstoltam, amúgy sem a gyorsaságáról híres. Mindenre heteket kell várni, és mivel gyakorlatilag a „főidényben” a korházak tájékán a fű sem nő, így a műtétemet is csak szeptember elejére tudták előjegyezni.

Így természetesen a nagy kerülővel, saját keréken történő megközelítés Ausztrián és Olaszországon keresztül első terve kiesett. Maradt a célirányos, a Balkánon keresztül. Ezzel viszont a távolság nagyságán, és az idő, az indulás lehetséges dátumának végletes elcsúszásán túl még egy kis gond volt, hogy egyszerűen nem merek a Balkánon, Szerbián, Bulgárián keresztültekerni, és éjszakánként, sok éjszakán keresztül az út mellett vadkempingezni. Kalandvágyó vagyok, de nem őrült.

Gyakran utaztam már buszos társasutazáson a debreceni Grandtours irodával, az elmúlt évben épp Kusadasiban voltam velük, a török tengerparton, ahonnan egy nagyon szép kirándulást is tettem, egy két órás hajóúttal átmentem a közeli Számosz szigetre, ami már Görögország. Itt béreltem egy biciklit, és amit egy nap alatt lehet, felfedeztem. Tudtam, hogy az idény utolsó lent üdülő csoportjáért itthonról megy egy üres busz, egy „szolgálati járat” ami már nem visz utasokat és csomagokat. Nekem meglehetősen terjedelmes és nehéz poggyászom van, a bicikli, és a jó 50 kg-os dugig pakolt utánfutó. Szükség van tehát az üres csomagtérre.

Felvettem a kapcsolatot Nagy Sándor Úrral, az utazási iroda tulajdonosával, akinek elmondtam kérésemet, hogy ezzel az üres busszal „dobjanak át” Balkánon, vigyenek le Kusadasiba. Onnan első elgondolásom szerint közvetlenül átmegyek Számoszra, majd a komp lehetőségek figyelembe vételével megkezdődik a csavargás szigetről-szigetre, feszes terv nélkül, kötetlenül, improvizálva. Tavalyi utam megkedvelt, nagyon szimpatikus, és segítőkész idegenvezetője, Mester Judit volt az idén is az utazási iroda képviselője Kusadasiban, vele Facebook-on amúgy is tartottam a kapcsolatot. Megkértem, nézzen utána a Számoszi átkelés lehetőségének, és sajnos azzal a rossz hírrel szomorított el, hogy a kishajók csak személyforgalmat bonyolítanak, még a biciklimet az utánfutóval sem viszik át. A nagy, gépkocsikat is szállító kompok a kb. 150 km-re fekvő Bodrum kikötőjéből indulnak a közeli Kos szigetére, naponta többször, tehát ez kell hogy legyen a kiindulópont a szigetek felé.

Ám előtte még volt egy kis dolgom. Szeptember 4-én reggel befeküdtem a klinikára, 5.-én reggel 9-kor jöttek értem, mentünk műtétre. 10 előtt egy mély álomba szenderültem, amiből du. 2 körül ébresztgettek a megfigyelőben, túl voltam rajta. Ez egy három és fél órás laparoszkópos beavatkozás volt, amit Dr. Papos István, aki specialistája Szegeden ennek a fajta műtéti technikának, nagyszerűen elvégzett. A szaknyelv ezt radikális prosztata-eltávolításnak nevezi, ami együtt jár a hozzá kapcsolódó mirigyek, nyirokcsomók kivételével. Mint utóbb felvilágosítottak, amit én alapból kicsit elbagatellizálva, egy mandulaműtéthez hasonlítottam, az egy elég komoly sebészi beavatkozás volt.

Ettől függetlenül nekem az út egy fix cél volt, természetesen nem mondtam le róla, és a műtét 3. napján már fent sétáltam, igyekeztem a kondimat megőrizni. A gyógyulás egyenletesnek tűnt, az első napok folyamatos belázasodásai is elmúltak, a 10. napon, a varratok eltávolítása után hazaengedtek. Mikor a mozgásról, az esetleges tornáról, a biciklizésről érdeklődtem a kezelőorvosomtól, természetesen nagy-nagy türelemre intett, Ő is, és a neten olvasott, ezzel foglalkozó cikkek is 6 hét pihenést javasoltak. De nekem nem volt ennyi időm. A Grandtours menetrendje szerint az üres utolsó busz október 17.-én indul(t volna.) Eddig épp letelt volna a 6 hét. Viszont már szeptember közepén, mint kicsit az online foglalásokat követve várható is volt, az utolsó turnust lemondták, így a busz indulása is előre jött 10.-re. Mind rövidebb idő ígérkezett az előkészületekre.

Amiből viszont volt bőven! Mivel hosszú időre készülök, szinte életvitel-szerű kint tartózkodással, rengeteg mindent át kellett gondolni, megtervezni, beszerezni. Ez gyakorlatilag egész nyáron zajlott, folyamatosan jöttek a csomagok, főleg az Amazontól, de más webáruháztól is. Természetesen ennek a rengeteg cuccnak a szállításához elő kellett venni a Skandináviát megjárt öreg utánfutómat is, ami már három éve pihent, és a hosszú, viszontagságokkal teli út eléggé viharvertté tette. Nagyon praktikus konstrukció volt, egy hátránnyal, ez pedig a stabilitás. Hátul futó egy db. keréken mozgott az egész, a bicikli nyomvonalában, az elejével és súlypontjával a bicikli hátsó tengelyére támaszkodva. Mindez menet közben jó volt, megállás után azonban jöttek a gondok. Megállítani csak úgy lehetett, hogy valaminek nekitámasztottam. Ez nagyon megszűrte például az éjszakai sátorhelyek alkalmasságát.  Aztán: homokon, vagy csak akár puha erdei talajon kezelhetetlen volt. A bicikliről leakasztva, önállóan kezelve pedig az 50 kilós súlyával…. Vannak emlékeim. És végül még egy érv, a bicikli hátsó tengelyére támaszkodott 50 kg. Plusz, az én 90 kilóm, plusz a bicikli saját hátsó bőröndjének a 20 kilója. Hihetetlen tempóban szaggatta, szinte ette a küllőket, sőt, ha a küllő bírta, maga a felni szakadt, emiatt kellett pl. Trondheimben egy bonyolult kerékcserét végezni, újra küllőzéssel, centrírozással, vizes fűben ülve, szinte szerszám nélkül.

Száz szónak is egy a vége, teljesen át kellett alakítani. A burkolatot leszedtem, és még augusztus 20 körül kikerekeztem a még egykerekűvel egy Domaszéki lakatosműhelybe, ahol elvállalták az átalakítást. Én terveztem át, a teherhordó doboz középvonalában, közel a súlypontban elhelyezett, kétoldali kétkerekűre. Megnövekedett a leállási stabilitás, a kezelhetőség, a teljes súlyeloszlás is sokkal jobb lett. (Most el kell ismernem, hogy a menet közbeni stabilitása az első tapasztalatok alapján sokat romlott, illetve mindenképp megváltozott. Lehet, hogy csak szoknom kell, de különben sem akarok ezen az úton sok-ezer kilométert letekerni.)

A műhelyben, a bontáskor derült ki, hogy a hátsó kerék tartóvillájának az eredeti hegesztése teljesen leszakadt, gyakorlatilag csak a rozsda tartotta össze, illetve a festés takarta be a törést. Az biztos, hogy ha a berakodáskor, a terhelés növekedésekor talán nem is, de az első döccenéskor kerék nélkül maradtam volna! Szerencse! Az átalakítási munkákat szűk egynaposra prognosztizálták, ennek ellenére jó két hét múlva, a műtét előtti napon sikerült kirimánkodnom, hogy hagy hozzam végre el, és aznap is a jó 3 órás kint tartózkodásomkor, az intenzív közreműködésemmel sikerült befejezni. De legalább otthon volt! Persze mivel másnap korház, így csak annyi elégtételem volt, hogy a csupasz kocsi bent állhatott az e-célból két hónapra kibérelt, lakásom alatti garázsban. A festés, burkolás, felszerelés a műtét utánra maradt.

A több hetes műtét utáni otthoni pihenésből gyakorlatilag 4 nap lett, az ötödik napon már dolgoztam a munkahelyemen, kellett a pénz az útra. El kellett kezdeni az utánfutót is, szorított az idő. Rengeteg apróságot, alkatrészeket, festékeket kellett beszerezni, a város különböző pontjairól. A biciklizést a műtét után két héttel, egy este a csöndes mellékutcában próbáltam először, 10 méter után leszálltam, és visszatoltam, rá kellett jönnöm, hogy az orvosi intelemnél fontosabb kantár fog vissza, egyszerűen még annyira fájt a nyeregre ülés, hogy magamtól adtam fel. Ekkor már szeptember 20-22 körül jártunk, elég borúlátó voltam…

Október 1.-vel megszűnt a munkaviszonyom, előtte való napokban bejelentettem a bérelt lakásom és a garázs felmondását okt. 10.-i dátummal, az indulás reggeli kulcsleadással. Az utolsó napjaim kaotikusak voltak. A lakás felmondása ugye annak kiürítésével járt, és ekkor szembesültem azzal, hogy az itt töltött három év (érdekes, hogy napra pontosan 3 év!) alatt mennyi felesleges, személyesnek minősülő dolgot halmoztam fel. Rengeteg ruhanemű, télikabátoktól a pólóig került bezsákolásra, és ment a Máltai Szeretetszolgálat ruhagyűjtő konténerébe. A legfontosabb minimumot, személyes emlékeket, fontos iratokat bedobozolva Keresztlányomhoz vittük, Ő vállalta a megőrzését. (Meddig?) A jól felszerelt konyhámból amit Ő tudott használni, azt vitte, sok mindent pedig a bérlemény következő lakójára hagytam. Aminek végképp nem volt jövője, funkciója, értelme, az ment a kukába. Gyakorlatilag eddigi életemet számoltam fel.

A lakás kitakarítása a szalonképes átadáshoz szintén napokat felemésztő, kemény munka volt, esténként hulla fáradtan estem az ágyba. Közben a garázsban is haladt a munka, lefestettem a vázat, felkerült az új burkolat, helyére a három, összesen 36 Ah-s akkumulátor, az elektromos vezérlő panel, végül a napelemtábla, ami az utánfutó zárható tetejét adja, és egyben folyamatosan tölti az akkumulátorokat. Jött a próbaüzem, amikor is kiderült, hogy a 3 éves, sokat kiszolgált töltésszabályzó már üzemképtelen! Így az egész felszerelés értelmetlen lett volna, a teljes energiaellátásom megszűnt volna. Csütörtök délután! Villámgyors telefon a forgalmazó céghez, Domonyvölgybe, egy kis udvarlás az eladó hölgynek, egy óra múlva postán volt, másnap délelőtt a kezemben a feszszabályzó. Délután beszerelve, remekül működött!

Megkezdődött a csomagolás, olyan valószínűtlen volt, hogy azt a rengeteg felszerelést be tudjam szorítani az utánfutóba. A biciklin is van egy kétrészes, összesen 58 literes csomagtartó, az dugig tele lett csak élelmiszerrel. De belefért szinte minden. Készültem az útra, a szokásos szponzori levelezések után indulásig összejött a Flavontól 12 üveg gyógy-lekvár, a Pick-től 4 rúd szalámi, a Nestlétől 48 tasak Maggi instant gyorsleves, ugyancsak 48 zacskó Finom falatok tészta különböző szószokkal, a Szegedi Paprika pedig 60 doboz Snack libamáj-pástétommal lepett meg. Egy ideig nem lesz gondom az ennivalóval, és ahogy folyamatosan fogy ki az oldaltáska, egyre több hely szabadul fel, oldódik a zsúfoltság az utánfutóban.

Ami végül többféle elrendezés kipróbálása után csak elnyelte a rengeteg felszerelést. Többen kérdezték még a felkészülés szakaszában, hogy mit viszek magammal egy ilyen hosszú utazásra. Egy nagyon átgondolt felszerelés halmazt, ami terveim szerint a lehetőségekhez képest a legjobb körülményeket biztosítja a mindennapi élethez. A fogalomalkotást segítendő megpróbálom ezt felsorolni, ahol tudom, „megmutatni”. Hosszú lista lesz, lehet hogy pár apróság kimarad. A sátor: Loap Berg 2 duplafalú dómsátor. http://www.mindentkapni.hu/termek/loap-berg-2-duplafalu-domsator#.VDWgTxbrv1I . Matrac: egyszerű, 10 cm vastagra fújható, Tescóban kapható velúrborítású matrac. Hozzá nagyméretű, két utas, szívó-fúvó pumpa, a nagy matrac felfújása, és vákumos légtelenítése 2-2 perc. Hálózsák, 2 db. önfelfúvós párna. Főzni is fogok. Gázfőző a súly, az utántöltés bonyolultsága, és költséges volta miatt kiesett. A neten kutakodva találtam a Vital Stove nevű összecsukható kis főzőalkalmatosságot, ami a természetben található bármilyen éghető anyaggal, fával, fenyőtobozzal, száraz fűvel, szóval mindennel működik. Kanadában gyártják, az Amazon hozta. http://www.vitalstove.eu/  Főzéshez egy 3 részes, könnyű és kompakt edénykészlet. http://www.amazon.com/gp/product/B000P9F1EQ/ref=oh_aui_detailpage_o00_s01?ie=UTF8&psc=1  A tűz begyújtásához, gyufa helyett egy utántölthető konyhai karamellizáló gázpisztoly, 1300 fokos szúrólánggal. http://www.conrad.hu/conrad.php?name=Products&pid=588476  Ha kifogy a gáz, ott van kéznél Bear Grylls túlélőkészletéből a nagyteljesítményű tűzgyújtó. http://www.amazon.com/gp/product/B004DT6TEK/ref=oh_aui_detailpage_o00_s01?ie=UTF8&psc=1  Természetesen komplett étkészlet, rozsdamentes fémtányérok, evőeszköz, fémbögre, fémtermosz. Mosogatáshoz, (mosáshoz) egy kétmedencés, összecsukható tál. http://www.amazon.com/gp/product/B0009PUQVY/ref=oh_aui_detailpage_o00_s01?ie=UTF8&psc=1 Az ivóvíz szállításhoz, tároláshoz egy csapos, összecsukható 20 literes tartály. http://www.amazon.com/gp/product/B001QBZI90/ref=oh_aui_detailpage_o00_s00?ie=UTF8&psc=1  Fürdéshez egy napenergiát használó, 10 literes, fára akasztható, hőmérővel ellátott zuhanyszett. Persze összecsukható. http://www.amazon.com/gp/product/B000J2KX88/ref=oh_aui_detailpage_o00_s00?ie=UTF8&psc=1 Fontos „bútordarab” még ez a 250 kg. teherbírású, kényelmes, összecsukható fotel. http://www.amazon.com/gp/product/B000J2KX88/ref=oh_aui_detailpage_o00_s00?ie=UTF8&psc=1 Szerettem volna még egy szintén összecsukható kempingasztalt, de mostanra minden ezzel foglalkozó boltból visszavonták, lejárt a kemping-idény. Azt majd odakint veszem meg. Van távcső, kézi reflektor ami 500 m-re is világít, van 10-15 km-nyi hatótávolságú wifi-vadász készletem, http://www.secron.hu/vadasz.html  , katonai összecsukható ásó-balta-fűrész-kés készlet. A ruhaneműket nem részletezem, minden ott elképzelhető időjárásra felkészültem. Egészségügyi láda, gyógyszerekkel, kötszerekkel, lázmérővel. Szerszámkészlet a biciklihez.

Az elektromosságot igénylő eszközöket ahogy írtam, a napelem, és az utánfutóba épített akkumulátor látja el energiával. Laptop, hozzá majd kint lesz mobilinternet, TAB, 1,5 terabájtnyi külső merevlemez sokszáz filmmel, Amazon Kindle ebook, feltöltve többszáz könyvvel. Fényképezőgép, filmfelvevő, mikrofon, fülhallgatók, ledes olvasólámpa, akkumulátorok, azok szivargyújtóról, 12 v-ról működő töltői. Minden 12 voltra van kalibrálva, adapterek segítségével.

És akkor úton, okt. 11. szombat

Tehát ott tartottam, (és a kis kapkodásnak, ha annak tűnik, a kesze-kusza gondolati ugrándozásnak olyan oka van, hogy pl. ezeket a betűket valahol már Törökországban, egy tó parti olajfaligetben ütöm be, útban Bodrum felé.) hogy sikerült összecsomagolni mindent. Okt. 9.-én délután átadtam a lakást a főbérlőnek, elszámoltunk, és még az utolsó éjszakai ott alvásban is megegyeztünk. A jó ideig utolsó, ágyban töltött éjszaka rövidre sikerült. Az apró, felületes belealvások közt mindig felriadtam arra, hogy elintéztem-e, bepakoltam-e, viszek-e mindent, nem maradt-e ki valami. Reggel rohanás a bankomba, 7 óra után már a kártyámon kell lenni a nyugdíjnak, amit indulás előtt még átváltok €-ra, így a leggazdaságosabb. Így is történt, 8-kor átadtam a lakás- és garázskulcsot, majd kikerekeztem a Tescó parkolóba.

Szokni kell a vontatmányt, útközben egy gyors fejszámolással összeadogattam a súlyokat, és eléggé megdöbbentett az eredmény engem is. Az utánfutó, a legszerényebb számítás szerint is minimum 60, a felszerelt, feltáskázott bicikli minimum 40 kiló. Tehát valószínű több mint egy mázsát tekerek. Mikor ebbe, és a török hegyekben lenyomandó 150 km-re gondoltam kicsit összeszorult a torkom. Mégiscsak pont 5 hete volt az a műtét, ami után hat hét szigorú pihenőt írtak elő…

A parkolóba bőven időben értem ki, de inkább én várjak, mint rám ne várjanak! Utólag követem meg a Grandtours gépkocsivezetőit! Vagy csak én vagyok nagyon aggódó. Az utolsó, félig átvirrasztott éjszakán többek közt megálmodtam, hogy mikor meglátják a biciklit és az utánfutót, meg a plusz 1-2-3 csomagot, akkor azt mondják, hogy na, ezt azért már nem. (Az úthoz kapott szerződés, 20 kg. poggyász elszállítását vállalja. Persze Nagy Sándor úrral mi másként egyeztünk, de a gépkocsivezetők tudják-e ezt? ) A másik, hogy azt mondják, hogy oké, ott a cucc, rakja be! Ezért óvatosságból megkértem a sógoromat, és Lapu Sanyi barátomat, hogy jöjjenek már ki, és segítsenek bepakolni, mert nekem azért ez sok lenne! És láss csodát, a gépkocsivezetőknek szemük sem rebbent, odaszaladtak, felkapták a cuccokat, és a bő egy méter magasban levő csomagtérbe szépen elhelyezték. Épp csak egy kicsi, udvariassági segítség kellett. Szintén óvatosságból vettem egy 4x2 méteres fóliát, hogy kibéleljük, vagy legalábbis a fogat alá tegyük, hogy ne koszoljuk össze a csomagteret, lazán elutasították, mondván ki van ez jól bélelve ilyen célból! Minden tiszteletem az övék, és így utólag is maximális köszönetem Fiúk!

Búcsúk. Az utazások legszörnyűbb részei. A két Sanyitól még sikerült könnyedére vetten elköszönni, aztán csak Edina maradt. Sorra futottak be a Grandos buszok, utas cserék, még mi is kaptunk egy harmadik sofőrt más irányból, volt idő sétálgatni. Ilyenkor van az, hogy már nem sok mindent tud mondani az ember, eldöntetett, menni fogok. De azt látni, hogy megint csak milyen fájdalmat okozok valakinek ezzel az elmenetellel, az szörnyű. Előző este, mikor Keresztlányomtól, Timikétől egy szándékosan villámra hagyott búcsúval elköszöntünk, és bizony ott is csak könnyeket hagytam, azt éreztem, hogy jó, én elmegyek, hogy jól, és úgy érezzem magam, úgy éljek, ahogy kiterveltem, szabadon, de tisztességes-e ezt megtennem azokkal, akiknek talán szüksége van rám. Nagyon kevesen vannak, de mégis. Ugyanez jött elő Edinával is, mert tudom, hogy szüksége van/lenne rám. Szóval nagyon nehéz még önzőnek lenni is! Hirtelen szóltak, hogy indulunk, még a Lapu Sanyi nejétől kapott kedves útravaló, a finom süti a számban volt, alig bírtam lenyelni, egy puszi, és indultunk. Még felszaladtam az emeletre, integettem, de azt Edó már nem látta a matrica miatt, én viszont láttam, ahogy nézett utánam, és a könnyeit törölgette. Azt elviselem, ha nekem fájdalmat okoznak, azt már kevésbé, ha én okozok. Kegyetlen dolog ez, ilyenkor értékelem a relatív egyedüllétet. De teljesen egyedül azért még sincs az ember soha.

Röszke, sima átlépés, egy hosszú, már sokszor megjárt Szerb tranzit, zavartalan átlépés Bulgáriába, sötétedéskor Szófia peremkerülete. Nem mindig vagyok kibékülve az otthoni körülményekkel, a környezettel, de amikor ezt láttam, háááát….. Sokat aludtam, néha olvasni kezdtem, de annak is mindig alvás lett a vége, enyém volt az egész emelet, teljesen egyedül voltam utas. Bulgária kilépés már késő este, be Törökországba. Eddig a kutya meg nem nézte a csomagjaimat, hát, a törökök már igen. Amúgy is a legtöbb időt itt töltöttük, a legaprólékosabb ellenőrzésen itt estünk keresztül. Talán csak személyi motozás nem volt. (Külön izgalom volt, hogy az egyik gépkocsivezetőnek volt egy 160 Tl-es büntetése függőben a török rendőrségnél, tavalyról, gyorshajtásért. Ez 30 ezer Ft körül van, és tippeltünk, hogy vajon a számítógépes rendszer kiszúrja-e, vagy nem. Nem szúrta.) A vámos viszont az én utánfutómat igen, kinyittatta, végigkérdezte mi micsoda, de aztán én nyertem, mehettünk. Itt megint elhervadtam, még a kompot is átaludtam, csak épp Kusadasi előtt ébresztett a reflexem. A jól ismert bejárók, a tavaly látott táj, egy új felüljáró a városban, és megálltunk a Hotel előtt.

Egy szösszenet. A buszon, a gépkocsivezetők egymás közt lévén, kibeszélték a hosszú, és hallgatva szörnyen strapás idényüket. Nem sokat vannak otthon! A rémtörténetek persze mirólunk, a „kedves utasokról” szóltak. A türelmetlenségünkről, a 24 órás vezetés utáni megérkezés első percében feltett, mi tagadás, oktondi kérdésekről. Többször elhangzott, hogy ahogy leértek, lettek volna szükségleteik, wc, zuhany, reggeli, pihenés, stb, de az első utas kérdés mindig az, bepakolhatunk? Leértünk jó időben, hét óra után, (reggel! még aludni illik) megálltunk, a fiúk tisztességesen, (respect!) kirakták a csomagomat, amikor 3 korán kelő amazon, maguk után vonszolva csomagjaikat, lerohanták Őket: bepakolhatunk? Most erre mit mondjak? A Fiúk urak voltak, közölték, hogy kis türelmet hölgyeim, lezuhanyozunk, reggelizünk, pihenünk, és majd azután. Hát, volt bennem empátia, nem kevés!

Ott volt Juditka is, a tavaly megismert kedves lenti idegenvezető, akivel a Facebookon sokat leveleztünk az utamról. Írta, hogy vár, próbál intézni segítséget, esetleg egy pár napos ottmaradásban, pihenésben, sátorhelyben, hát ezek nem jöttek össze. Találkoztunk, üdvözöltük egymást, majd látva, hogy bizony Ő is az idény végén van, fáradt, van elég gondja, és ahogy „túlad” az utolsó csoportján, Ő is belecsap a pihenésbe, nem is akartam nagyon zavarni. Elköszöntünk, én mondtam, hogy rögtön neki is vágok az útnak.

És lőn úgy, kitekertem a jól ismert kinti Plázához, az itteni Tescó klón Kipa-hoz, (9-kor nyitott) beöltöztem a tréningből kánikula felszerelésbe, megfőztem a szuperfőzőmön, (tényleg az!) az első napi kávémat, majd bevásároltam. Bemenetelkor megkérdeztem, lehet-e €-val fizetni? (Az itthoni pénzváltók nem foglalkoznak török lírával) Mondták lehet. 2 üveg ásványvíz, pénztár, mondták nem lehet. Csak min. 5 €. Kérdeztem, hol van pénzváltó, mondták, csak bent a városban. Patthelyzet. Kávéivó vagyok, nézzük a török kávét, ez vízzel együtt 4.50 volt, de azért elment.

Nekivágtam a kritikus 150 km-nek Bodrumig. Skandinávián, főleg Norvégián edződtem, na meg Izland, tehát nem lepődök meg semmin. Törökország hegyvidékes. Most sem lepődtem meg, csak a több mint egy mázsás súly, túl van a komfortérzetemen. Mármint a hegymenetben történő felfelé cipelése. Meglepően rossz fizikumban vagyok. Biztos a műtét, (meg a kor) de 3 éve még könnyebben birkóztam meg a norvég hegyekkel, na meg még tavaly is, Izlanddal. Az első nap a nem büszke 25 km, ma, jobban bejáródva, a szintén szerény 30. Mindegy, közeledek. Nagy Zoli barátom volt fent nálam utolsó nap, nagyon aggódott értem, Vele egyeztünk meg, hogy ha napi 10 km, akkor annyi, akkor is belefér az otthon tervezett, rászánt két hétbe. Hát, annál már jobb vagyok.

Okt. 12. vasárnap

Az első éjszaka egy út melletti gyapotföld beugrójában volt, a környéken az egyetlen hely, ahol le lehetett állni. Bizonyítja az, hogy pár perc múlva egy francia fiúpáros köszönt rám, biciklisták, egy felé tartunk, csak ők fiatalabbak, és gyorsabbak. (reggel kérdezték, hogy ma akkor Bodrum? Mosolyogva mondtam, hogy ma nem, majd egy hét múlva! Ők indultak….) Ma indulás után volt egy álommenet, egy kb. 15 km hosszú, 4 km. széles völgy, teljesen sima út, végig gyapotföldekkel. (A Rákosi korszak jutott eszembe, és a magyar gyapot…) Az út mellett mindenütt feldolgozóüzemek, sok helyt épp aratják a gyapotot, talpig beöltözött nők, nagy zsákokba, kézzel. Talpig beöltözve… jut eszembe, kánikula van, a nap zavartalanul éget, jó sokat barnultam, és sajnos napi 4-5 liter vizet meg kell innom. Aminek a beszerzése meglehetősen bonyolult, és drága.

Mindenütt mecsetek, a legkisebb helyen is minaretek, ahol szabályos időközönként kiabál/énekel a müezzin, szóval igazi muszlim világ. Most tehát egy nagy tó partján, egy olajfa ligetben ütöttem tábort. Túl vagyok a főtt vacsorán, most naponta kétszer eszek, reggel hideget, és este meleget. Nemrég volt itt a tulaj, „ bejelentkeztem” nála, biztosított, hogy vendége vagyok amíg akarok, a feleségével (talpig csadorban) fát szedtek, jó éjszakát kívánt, és mentek. (A hölgy fel sem nézhetett.) Most még egy film, aztán alvás, holnap tovább birkózok a hegyekkel.  

Okt. 14. kedd

Hirtelen ugrunk. Most kedd este van, az a „holnapi”, tehát hétfőre szánt birkózás mára maradt. Tegnap délelőtt 9 után ébredtem, és arra gondoltam, hogy minek is sietek, olyan szép helyen vagyok, ragyogó az idő, kellően fáradt is vagyok ahhoz, hogy beiktassak egy pihenőnapot. És lőn! Annyi szeplő volt csak a dologban, hogy vízzel nem készültem eléggé, (igazság szerint túl sok helyem sincs útközben nagyobb mennyiségű víz elhelyezésére) már hétfőn reggeli után az utolsó kortyot ittam meg. Különösebben nem estem kétségbe, hisz egy nagy tó partján vagyok, van jó kis tűzhelyem, felforralom a tó vizét, még egy kis fertőtlenítő szódabikarbónát is adok hozzá, amitől rendkívül rossz lett, de nem csapja el a hasam. Gondoltam én hétfőn egész nap a nagy pihenésben. Főztem is a tó vizével, a kávé is azzal készült, de este már éreztem, hogy baj van.

Nem akarom részletezni, de nem volt jó ötlet a tó vizét inni. Fürdeni nagyon kellemes volt, úsztam kétszer is, tisztálkodtam benne, de inni…. Szóval nem unatkoztam egész éjszaka. Semmi nem maradt meg bennem, reggel kénytelen voltam ugyanazt inni, mert éreztem, hogy kiszáradok. Harmat gyenge voltam, szédültem, és előttem sorakoztak a megmászandó kapaszkodók. Nem is reggeliztem, nem bírtam, nem mertem, semmi nem maradt meg bennem egy percnél tovább. Nagy kínnal összepakoltam, lekínlódtam a kis ligetből az útra a fogatot, aztán nem volt mit tenni, indulnom kellett. Bizony a mantrámra ma nagy szükség volt, egyfolytában azt hajtogattam, hogy „úgyis én vagyok az erősebb”! Kánikula van, egész nap tűzött a nap, biztos izzadtam volna, ha lett volna mit. 20 lépésenként álltam meg, iszonyatos szomjas voltam, de nem volt mit innom. Egy hirtelen ötlettel kiraktam a kezemet, stoppoltam Vízért. Ami Izlandon, azon az ominózus szomjazós éjszaka előtt nem jött be, nem állt meg senki, itt bejött. Először egy török teherautós nyújtott ki, elnézést kérve, hogy csak ennyi van, egy fél üveg ásványvizet, amit mint a szivacs, azonnal felszívtam. Valamit segített, de nagyon vártam már egy benzinkutat.

Jó félóra múlva újra a kiszáradás, megint stopp, és most egy román (!) személyautó állt meg. Igaz, elhajtottak egy indexel mellettem, de győzött a lelkiismeret, jó száz méterről visszatolattak. Egy jó hideg, kétliteres, originál ásványvizet bontott fel, és teletöltötte a literes üvegemet. Megköszöntem, mondta, hogy igyak, és utántölti. Hát, az övékben szűk fél liter maradt talán, de az én literesem televolt, és az ki is tartott a  következő benzinkútig. Török lírám nincs, csak euróm, azt persze nem fogadják el sehol, még szerencse, hogy maradt a kártyámon valamennyi forint. A benzinkúton vettem egy két és félliteres Coca Colát, azt kívántam, de nagyon a szénsavjával, a cukrával, meg a jéghidegségével, és majd felét rögtön fel is hajtottam. Állítom gyógyszer volt, az hozott rendbe.

Még a kútnál pihengettem, éledeztem, egy kedves kis kerthelyiség volt közvetlen a tóparton, ínycsiklandó illatokkal, itt is sétálgattam egyet. Egyszer csak 5 kocsiból álló fekete autókonvoj, négyen mindenütt villogott a piros meg a kék, és közöttük jött egy jeltelen, sötétüveges limuzin. Beálltak egy körbe, a négyből kiugrottak a fekete öltönyös kísérők, mindnek a fülében fülhallgató, a kezük meg a zakó alatt. A limó sofőrje, meg egy testőr is kiugrott, körbevillantak, és kiszállt két őszes férfi, majd közrekapva a kerthelyiségbe indultak. Nem tudom kik voltak, török belpolitikából nem vagyok erős, de nagyon nem is érdekelt, úgy döntöttem, hogy ideje indulnom. Vettem még két üveg másfél literes ásványvizet, tartalékba, majd nekivágtam a rögtön kezdődő emelkedőknek. Persze tolva.

  A mai cél csak egy benzinkút, és egy kis innivaló volt, most este ¾ 6, itteni idő, és mögöttem van kb. 30 kutya nehéz kilométer, legalább fele tolva irdatlan emelkedőkre, és amikor már nagyon megálltam volna, akkor a szerpentin nem engedett, nem volt sátorhely. A csúcson pedig nem hittem a szememnek, egy alagút! Jött a norvég feeling, ott „élvezhettem” elég sok alagutat, volt benne 30 km-es is. Nem szerettem meg! Ez szerencsére csak párszáz méter volt, bekapcsoltam minden lámpámat, villogtam mint egy karácsonyfa, és szurkoltam, hogy ne jöjjön rendőr. Lehet, hogy magyarázkodnom kellett volna.

De nem, simán átértem, és a kijáratnál egy hirtelen eséssel az út a mélybe zuhant. A több mint egymázsás fogatot nem engedhetem el. Csak ha látom a lejtő végét. Ez jó hosszú volt, végig 9-10 km-re fékeztem az ereszkedést, füstölt az első gumi, sírt a kontra. Szerintem nem sok zsír maradhatott benne! Egyszer csak kisimult az aszfalt, meglehetett ereszteni. Ilyenkor egy villanás alatt gyorsul fel, 40-45-re, annyit engedtem legtöbbet eddig, a többi már szerintem hazárdjáték lenne. Körben mindenütt magas hegyek, de az út jó 10 km.-en nagyon enyhe lejtéssel szalad, egy álom félóra volt, így jött össze a mai kb. 30 km. Annyit még meg kell jegyeznem, hogy a török utak mintaszerűek! Ez egy D jelű, (D525), tehát elméletileg negyedrangú út, de végig 2x2 sávos sztráda, hibátlan burkolattal, és ami a csúcs, végig 2 méter széles, tökéletes leállósáv, ahol tényleg csak ismételni tudom, álom biciklizni. És ahogy nézem, mindent szabad, mindenki mehet, eddig egyetlen tiltótáblát sem láttam, ami kizárt volna pl. biciklist, vagy lovaskocsit. Van is nagy forgalom, mennek a kamionok, a rengeteg kiránduló busz, de mennek a lovaskocsik, a traktorok, biciklik. És nem dudálnak, csak ha üdvözölnek. Engem mint őrült biciklistát, gyakran.

Közben a hegyek felől fekete felhőz közeledtek, dörgött, villámlott, úgy döntöttem megállok. Egy út menti kis olajfás (itt mindenütt az van) liget, termőföldek, távolabb házak, kirakott piaci árusok az út mellett, minden érik, mindent lehet kapni. (Akinek van lírája.) A szomszéd faluból a müezzin megint kiabál/énekel, az ég egyik oldalt fekete, a másikon süt a lemenő nap. Ahogy letáboroztam, (mit mondjak, megnéznek mindig) szerintem megy a hír, mert 10 perc múlva itt is jött a gazda. Kismotorral, szertartásosan, és meglehetősen részegen. Kérdeztem, övé-e a terület, mondta, hogy igen! Most vagy tényleg igen, vagy csak mondta. Megkérdeztem, probléma-e, hogy letáboroztam, és maradnék reggelig. Megnyugtatott, hogy nem, majd megkérdezte mit iszok, belém karolt, és húzott, hogy menjünk inni! Tudom, ilyen helyen udvariatlanság a visszautasítás, de muszáj volt. Meg nem is hagyhattam itt csak úgy mindent.

Rendkívül közvetlen, és rendkívül kíváncsi volt, két perc alatt kipakolt mindenhonnan mindenemet, és mindenről megkérdezte mi az? El kellett magyarázni, megmutatni, sőt azt erőltette, és már fogta is, hogy az utánfutót a napelemmel húzzuk el a telek másik végébe, mert ott jobban süt a nap. Hmmm…. Nem egyszerű az ilyen! Elterelésként megkértem, álljon be, mert le szeretném fényképezni. Na ez bejött, gyönyörködött magában a gépben, majd elköszönt. Most nemrég jött vissza, a sztráda túloldalán szerencsére, de éktelen dudálással, és integetéssel. Aggódtam, de nem esett el.

Negyed 7, kezd sötétedni, és kezd hűlni. Azért éjszakára itt a hegyek közt be kell öltözködni, ahogy lemegy a nap, oda a kánikula. Reméljük csendes éjszaka lesz, jobb mint az előző.

Okt. 15. szerda

Az volt, az eső is elvonult, csak tényleg hideg volt. Reggel, ahogy napfelkeltekor, itteni 7 körül kinéztem, bizony látszott a lehelet. Este még megnéztem egy filmet, feledhetőt, (Fargo) olvastam is egy csomót, gyakorlatilag álomba olvastam magam. Éjjel valamikor volt egy látogatóm is, feltehetően kutya. Amúgy itt rengeteg van, sok kóbor, és a leírások szerint elég agresszívek a biciklisekkel. Ez csak azzal ébresztett, hogy valami ott szimatol pont a fejem fölött, a sátorvászon 5 centijével elválasztva. Elég magasan volt a feje, termetes jószág lehetett. Tapsoltam egy nagyot, arra ugrott egyet, és elkezdett morogni. Kis csönd után még az utánfutó, és a bicikli-táska körül szimatolt, szöszmötölt, de mindkettő zárva volt. Igaz, mindkettő csábító is lehetett, bennük Török Laci barátom útra adott füstölt szalonnája, meg 4 rúd jó szegedi Pick-szalámi. Biztos nyalta volna utána a száját! Hamar visszaaludtam, a Spanyolországi medvekaland, meg a Svédországi farkascsordák után egy kutya már nem veri ki a szememből az álmot.

Ja! És még nem is írtam, hogy már tiszta sötét volt, olvastam a sátorban, mikor robogó hangja, fényszóró, visszatért a telekgazda! A török vendégszeretet nem hagyta nyugodni, ha már inni nem mentem Vele, hozott nekem finom, házi olajbogyót egy dobozzal! Nagyon aranyos volt, meg kellett előtte kóstolni, és természetesen megdicsérni. Tényleg finom volt, benne citrom, alatta olaj, ahogy illik, de este már nem bántottam, nem akartam mozgalmas éjszakát, meghagytam reggelire. Akkor viszont a libamájkrémes szendvicshez nagyon finom volt!

Összecsomagoltam, (az ilyen, minden éjszaka más helyen utaknak ez az átka! Este kicsomagolni másfél óra, reggel össze, újabb másfél!) 10 körül indultam, már megint kánikula volt, tűzött a nap, felhő egy sem, és menetrend szerint folytatódott a libikóka! Megmondom őszintén, ez a mai nap is kivett belőlem mindent, amit még bennem talált erőt, most, mikor megálltam, már tényleg a vésztartalék hozott. Igaz, megfogadtam, hogy ha napi 10 km, akkor annyi, de egyszerűen néha nem lehet megállni, nincs hol, jönni kell. Ma is így jött össze 33 km, ami a terepviszonyokat tekintve…. Jó érzés, hogy elhagytam Milast, még egy igen nagy, Szegednyi város, és rákanyarodtam a közvetlen Bodrumi útra. Rengeteget toltam hegyre fel, az 50 lépéses technikával, és a legbosszantóbb, hogy mikor jó két óra alatt felkínlódom magam a tetőre, onnan két perc alatt megint leszakad az út, de már ott a következő emelkedő. Szerencsére benzinkutak voltak, ivóvíz hiány nem volt, de fogyott is rendesen.

Egy nagyobbacska helyen, (a nevét nem írom) bementem egy boltba, a szokásos kérdés, Eurót váltanak-e? Mondták, hogy nem, de szemben a bank talán. És valóban, nagyon segítőkészek voltak, először egy automatához vittek, hogy dobjam be a bankjegyet, majd az vált. Egy kedves hölgy, talán a vezető, meg egy biztonsági őr jött velem, kértem, hogy csinálják talán Ők, biztos jobban tudják. A hölgy, mind idegesebben, vagy ötször bedugta a pénzt, simogatta, vasalta, de annak nem kellett az én pénzem. Végül azt mondta, menjünk be, és a jó öreg manuális módszerrel beváltotta, kellemes árfolyamon. Volt/van 28 lírám!

Sétáltam egy nagyot a kisvárosban, üzletek, rengeteg ráérő ember, mindenki a teraszokon, utcákon teázik, minaret, tisztaság, gondozott kis parkok. Egy üzlet előtt egy hölgy az utcán, egy deszkán valamilyen lepényfélét nyújtott kézzel, ezt beterítette úgy láttam túróval, amibe valamilyen apróra vágott zöld növény volt keverve, négyrét hajtotta, majd a mellette levő forró lapon megsütötte. Látta, hogy érdeklődve nézem, és meg is kérdeztem mi az? Megmondta, de még életemben nem hallottam a nevét, közben kijött egy másik hölgy, megkérdezte kérek-e, és én kértem egyet! Adott mellé egy pohár hideg joghurtot, szép nagy adag volt, a közeli parkban egy asztalnál beebédeltem. Az egész kb. 300-350 Ft-nyi volt. A boltban még vettem egy kenyeret, majd birkóztam tovább. Ezután jött Milas, ezen iszonyatos forgalomban, és rendkívül rossz úton átvergődtem maga. A városokon kívül, az utak, mint említettem hibátlan, világszínvonalú sztrádák, de azon belül….

Milas után hatalmas emelkedő, kb. 2 óra alatt másztam meg. Közben lehagyott két francia biciklis, (érdekesen sok francia van, egy csomó lakóautó is tartott az 5 nap alatt Bodrum felé.) Ők is arra tartottak, csak kisebb csomaggal, még vicceltek is vele, hogy én hoztam az egész házamat, komplett összkomforttal. Ha tudnák, hogy ez nem vicc…. Mikor mondtam, hogy igen, 100 kg felett van, szisszentek egyet, és továbbhajtottak. Az emelkedő felénél, egy iskolánál a gyerekek bámultak meg tisztes távolságból, a fiatal tanárjuk oda is jött, kérdezett, és meghívott be egy teára. Köszöntem, de ha elengedem a fogatot, az bizony gurul vissza a városba. Így a teázás elmaradt.

Az emelkedőnek egyszer pedig vége lett, az út megint fékezősre váltott, és egy kellemes sík vidékre értem. Ez persze tekerésre is csábított, és bár már lestem a pihenőhelyet, az egész út egy jó 3-4 méteres töltésen fut, ahonnan lehajtani még csak le lehet, de oda reggel visszajönni… Így értem el egy nagy repülőtér bejáratához, itt van egy kis erdőszerűség, ebben vertem tanyát. A közelben egy nagy rendőrségi ellenőrzőpont, sok marcona rendőr nézelődött előtte a székekből, nem tudom észre vették-e amikor lehajtottam, szívesen kihagynák egy éjszakai ellenőrzést. Mert amellett, hogy hírhedten szigorúak, még humorérzékük is van! Sötétedik. Megvacsoráztam, megfőztem a holnapi kávét, reggel minél hamarabb indulni akarok. Úgy nézem, egy jó kis hegylánc még van előttem, aztán érek ki a tengerpartra, de még az is tud meglepetéssel szolgálni.

Nem kerestek meg a rendőrök, csend volt. Illetve az esti filmezés közben, a sátor mellől közvetlenül hallatszott, mintha a rozsdamentes bögrém leesett volna. De az bent volt velem. Kicipzáraztam, a nagy fényszóróval szétnéztem, semmi! Reggel derült fény a dologra, mikor pakoltam. Este lefőztem a kávét, a főzőt meg egy zacskóban beraktam hűlni az utánfutó alá. Na, reggel azt találtam meg 20 méterrel odébb, a földút közepén. Valamilyen kávéra szomjas kutyus el akarta vinni, a fényszóróra pedig inkább ráhagyta. De nem láttam.

Okt 16. csütörtök

Reggel kicsit szitált az eső, de csak ijesztés képen, egész nap kemény kánikula volt. Induláskor ki volt írva, Bodrum 36 km. Hmmm! Nagy feladat, és nagy teljesítmény lenne. Még nem volt 8 óra, korán indultam, reménykedtem. A napot, így utólag nem részletezem, nagyon kemény emelkedők, rengeteg tolás, az „50 lépéses” kapaszkodás, végül már talán csak a dac hajtott! Lényeg az, hogy mikor 2 után megálltam a Bodrum tábla előtt, természetesen egy csúcson, azt éreztem, amit a görög katona érezhetett, mikor megvitte a Marathoni győzelem hírét, igaz, összeesés nélkül, de annak a határán mondhattam, hogy győztem!

Onnan egy hatalmas lejtővel estem egyenesen a zsúfolt város szűk kis utcácskáin át, egyenesen a kikötőbe. Megnéztek, főleg, hogy előzni nem tudtak… A kikötőben megkerestem a kompot, megtaláltam az irodát, kérdeztem mikor megy át komp Kos-ba, mondták, hogy 4-kor, másfél óra múlva. Remek, megvettem a jegyet, 3-kor lehetett belépni útlevél és vámvizsgálatra. Kicsit gyanús volt a dolog, mert nem volt nagy komp a kikötőben, csak ezek a kis kirándulóhajók. És a gyanúm be is jött, az én kis hajócskám, egy görög kiránduló hajó volt, egy másfél méter széles kis gyalogos beszállóhíddal, aminek az eleje a talajtól jó 20 centi magasra volt.

El sem tudtam képzelni, hogy fog ez lezajlani, de a mosolygó görögök megnyugtattak, ne izgulja, simán menni fog, csak nekem kell majd utoljára bepakolnom. Így is volt, jött a rengeteg utas, egyedül akkor kezdtem el kételkedni, mikor megállt egy teherautó, és egy komplett szobabútort, sőt, egy hatalmas tekercs padlószőnyeget felhordtak a kis hajóra. Minden hely elfogyott, a kései utasok alig bírtak felmenni. Kicsit kételkedve nézhettem, mert az optimistán mosolygó matrózok megint megnyugtattak, hogy minden rendben lesz. Négykor aztán lejöttek, és a biciklit, ők az utánfutót felkaptuk, majd felvittük a kis beszállóhídra, ahol mondták, hogy jó, ez itt marad. Egy picit emeltek rajta, két madzaggal kikötötték a fogatot a korláthoz, majd kicsukták, rácsukták az ajtót. Az meg szerencsétlen ott lógott a hídon, a víz fölött, benne mindenem! Ezen már csak én is vigyorogni tudtam!

Bő egy óra, baj nélkül kikötöttünk Kos-on, nagy sikert aratott, mikor leemelték a gépet, és menni kellett az átkelő turisták közt vámvizsgálatra. Be a csarnokba, kötelek, korlátok, szűk fordulók közt, mondták, hogy én csak toljam, én csak toltam, a vámosok, rendőrök, utasok meg alig győzték a korlátokat, a kötélkordont, és annak tartóoszlopait áthelyezni a haladási irányomnak megfelelően. Ez nem egy fordulékony jószág ám, a sugara minimum 5-6 méter kell hogy legyen! Kijutottam, nem néztek semmit, örültek hogy túl voltak rajtam. Megérkeztem a Görög-szigetvilágba!

Megkérdeztem a menetrendet, a belföldi Blue Star társaság nyolckor indult, a végállomás Pireusz, közben a harmadik kikötő Syros, ahonnan át lehet menni Naxos-ra. Csak így, közvetlen járat nincs. Szép nagy komp volt, a Blue Star 2, bár jóval kisebb mint a Baltic Princess volt Helsinkibe. Menetjegy 39 €u. Fél ház volt, könnyű beszállás, álmosítóan telt a 8 óra, de aludni igazán nem tudtam, kényelmetlen székek voltak. Most 4-kor befutottunk a kihalt Syrosba. Blue Star iroda, a hajó Naxosra menetrend szerint még ma 13-kor megy. Nem megy!

A jegykiadó hölgy elmagyarázta, hogy utóidény, az a járat érdeklődés hiányában elmarad, legközelebb holnap, szombat de. 10-kor megy. Megvettem a jegyet, 10 €u, majd elindultam a töksötétben a fővároson kívül sátorhelyet keresni. Odajött egy férfi, kérdezte kell-e szálloda? Kérdeztem az árat, mondta, hogy 25 €u. Sokalltam, (alku az alku) mondta, hogy ok, special price, csak ma, csak nekem, 20 €u. Mondtam, hogy jó, de szombat, tehát holnap reggelig egy éjszaka. Az üzlet megköttetett, elvezetett a szállóig, (ment előttem kocsival) itt van a kikötőtől 300 méterre, egy rendkívül egyszerű szoba, de van fürdő, meleg víz, ágy, áram, maradtam. Fizettem, mondta, hogy ez azért még csak egy fél éjszaka, csak fizessek még 5 €u-t. Kicsit alkudoztunk, (elvből), én ragaszkodtam a kialkudt árhoz, mondtam hogy jó, akkor vissza a húszas, megyek tovább, másutt 17 volt kiírva! Megegyeztünk, elment, mondta, hogy holnap tegyem a kulcsot a lábtörlő alá, ha elmegyek.

Fürödtem egy hatalmasat, felnéztem a netre, egy prepaid szolgáltatót találtam, 1 napra kártyás utalással 5 €u. Kicsit sok, de ha már a szállodán megspóroltam… Most itt ¾ 7, alig pirkad, alszom egyet, majd délután folytatás.

Okt. 17. péntek.

Az a bizonyos prepaid szolgáltató rendesen megszívatott! Utaltam az 5 €u-t, már délelőtt akadozott, mikor aztán egy lendületben feltöltöttem a képeimet a Flickr-re (és nyomban csináltam 700 MB. forgalmat) szerintem megijedtek, azóta nem megy. Kénytelen voltam beruházni már most mobilnetre. A Wind iroda ajtaján volt egy csábító ajánlat, 14.90-ért 20 GB 1 évre, de havonta max. 6 GB. Lehet tölteni, és Naxoson is megy. Majd látjuk. Hoztam magammal két db., már bevált, jól működő sticket, arra ne kelljen költeni, egy magyar Vodást, és egy Finn akármilyet, de mindkettő Huawei, amit kérnek a SIM-ekhez. Egy órát kínlódtunk vele, az eladók sem értették miért nem megy vele, de nem ment. Aztán rájöttünk, hogy mindkettő szoftveresen levolt korlátozva csak a saját SIM-re. Most már van 3 db-om, van egy görög Wind-es is. (Biztos levédett.) Ha hazamegyek egyszer, eladom őket, nem kell valakinek?

Tehát a nap főleg a bepótlásokkal telt, talán egy jó órát ha aludtam, meleg van bent, és jár az agyam. Felraktam a képeket, beszélgettem sokat ismerősökkel, barátokkal, ami jól esett, aztán sétáltam is két jó nagyot, sokat fényképeztem. Megmásztam a város fölötti dombot, egy nagy templom áll a tetején, gyönyörű a kilátás! De azért nem laknék ott, majd kiköptem a tüdőm! Onnan biztos nem ugranak le naponta háromszor a boltba, szerintem heti egy nagybevásárlás, aztán maradnak a szép kilátásukkal.

A Másik, görög-katolikus templomban egy misére érkeztem, egy férfi kántor (?) és egy férfi kórus énekelt, sikerült belőni gyorsan a filmfelvevőt, és egy-két percet felvenni, remélem jó lett, még nem hallgattam, ha igen, megy Youtube-ra. Hogy miért? Mert én nem vagyok templomba, és misére járó ember, (bár a templomok hangulata mindig megnyugtat) de amit hallottam, az egy varázslat volt! És nem túlzok. Érdekes, hogy sok éve egyszer Lyonban, aztán egyszer egy norvég templomban, tavaly Izlandon hallottam olyan templomi kórust, dallamot, ami egyszerűen megigézett, borsózott a hátam, felállt a szőr a karomon, szóval…. Olyan, amit az ember életében nem felejt el! És most itt.

Séta vissza, nézelődtem ráérősen. És ezt imádom! Egy-két dolog. Első ránézésre drágaság van. Másodikra is, pl. paradicsom, a leghétköznapibb (forintosítok, bár torzít) 600 Ft. Krumpli 240, fél kg kenyér 300, víz, a legolcsóbb 80/liter, a gyümölcsök, pl.gránátalma, narancs, körte, citrom 6-900 között. Észnél kell lenni, majd rá kell itt is jönni a gazdaságos élet nyitjára. Aztán. Felháborodva vettem tudomásul, hogy itt, erre, nincs a Jón-szigeteken megszokott gyros pitában, vedd és vidd. Sehol! Egy helyen sem volt sem Koson sem itt. Csak beülve, tányéron, 8-10 €u-ért. Szerintem arra északabbra, csak a magyar turisták kedvéért találták ki a fapados-gyrost. Ettem volna, de annyiért nem.

Macskák. Ami a törököknél a kutya, itt a macsak. Hihetetlen sok van beőlük, a legkülönbözőbb, legvadabb, legszebb színvariációkban, szelídek, rögtön dorombolnak, kunyerálnak. Tegnap meggondolatlanul a kikötő mellett egy padon elkezdtem szalámit vacsorázni Koson. Hát egy perc múlva egy macskaerdő vett körül. Itt a szép márványjárdákon azért kellemetlenebbek, mert ők is aknásítanak ám, csak itt nem tudják elkaparni. Érdemes a szemünket néha magunk előtt tartani.

Szieszta. Délután kettőkor a nyüzsgő város egy varázsütésre kiürül. Redők le, boltok bezárnak, a várost evakuálták. Aki szeret egyedül sétálni, akkor tegye. Jöttem le a templomtól, harangoztak, hat óra, hirtelen tényleg nem tudom hogy hogyan nőttek ki a föld alól, egy nyüzsgő tömeg vett körül, megteltek az utcák, kinyitottak az üzletek, újraindult az élet!

Amúgy itt is kíváncsi lennék a munkanélküliségi rátára, mert akár a törököknél, senki nem dolgozik nap közben. A férfiakkal van tömve itt is ott is a legtöbb terasz, iszogatnak, trécselnek, ott teáznak, itt a jegeskávé megy, de hogy mikor keresik meg a rávalót, ez még egy megfejtendő titok. De nyugodtak, jó kedélyűek, barátságosak, udvariasak, segítőkészek…. amit most felsoroltam, ugye hihető, mennyire felüdülés az otthoni légkör után? Nem vagyok nagyon társasági ember, talán elment a kedvem tőle, jól érzem magam egyedül, abból sosem lett még harag, konfliktus, de komolyan mondom, ennek az életfelfogásnak már csak a látvány is feldobja az embert, és kedve van vegyülni. Otthon..(nekikezdtem, de írom, nem gondolom végig. Mindenki tudja, érzi évek óta.)

A nők csinosak, elegánsak, kicsit temperamentumosak, és a fiatal iskolás lányok ¾-e csúnyán elhízva. Nem lehet nem észrevenni. Most itt este 10, 7-kor kelek, az utcán hatalmas az élet, az üzletek nyitva, szóval, egyelőre más a tempónk! Majd belejövök!

 

Okt. 18. szombat

 

Egy zsibbadt éjszaka után hét órakor még nagyon mérges voltam a telefonomra, mikor legmélyebb álmomból felébresztett. De pakolni kellett. Rengeteg cuccom van, pillanatok alatt szét tudom hányni, (mint otthon) és utána megint mindennek megtalálni a helyét… Nem egyszerű! Egy nagy forró zuhany még belefért, aztán kicsi rendet raktam a szobában, egy cetlin megköszöntem Manos-nak a szállást, kulcsot a lábtörlő alá, és kimentem a kikötőbe. 9-kor kezdett éledni a város, amit az jelzett, hogy mindenki a kávézók teraszán ült, szürcsölte a kávéját, olvasta az újságokat, vagy csak trécseltek. Tudni kell napot kezdeni.

Még elmentem sétálni egyet, megnéztem a kikötő halászokat, amint szinte a hálóból kínálják friss fogásukat, meglehetősen borsos áron. Nálunk ugye a ponty, mint alaphal, kb. 1200 Ft, 4 €u durván. Na itt, a legapróbb snecik, amiket otthon csalinak szoktunk kifogni, azok kezdődtek 6-8 €u-val, de a nagyobbak, (fajtát nem tudok) 20-ért keltek. Ami azért ugye…

A szupermarketbe is beugrottam, egy üveg víz, meg két Cola útravalónak. Közel egy árban vannak. Háromnegyed 10-kor beszállás, majd 3 hatalmas kürtszóval elindultunk délnek. Érdekesek ezek a kompjáratok, de végül érthető is. Az éjszakai hajó elhúzott Naxos mellett, felvitt Syrosig, majd másnap ez visszahozott délre jó pár tíz km-t. Paroson egy rövid kikötés, Naxos, majd ment tovább Santoríni felé.

A kikötőben hőség, és a szállodák vendégfogó-emberei szakadtak az érkezők nyakába. A már szinte megszokott kép, a domboldalba kapaszkodó utcácskák, fehér házak, és itt is még hatalmas élet. Sétáltam egy kicsit, megkerestem szerelvény nélkül a kijáratot, nem akartam azzal a monstrummal sokszor lyukra futni. A belváros még majd megkíván egy-két nap sétát, most csak mára kerestem biztonsági kenyeret, vizet. A nagy, igazi szupermarketet a városban nem találtam, csak a kijáratnál, de azt majd máskor nézem meg. Az árnyékban a hőmérő szerint 29 fok volt, rosszul esett megint kapaszkodni az emelkedőkön, még ha aprók voltak is. A kijáratnál még egy meglepi, Gyros pitában 2 €u! Gyorsan megvolt az ebéd!

Repülőtér mellett tovább, nem csak úgy üresben próbálkoztam, a Goggle Eart-on már kinéztem a helyet, ahová igyekeztem, igaz, a valóságban kicsit más volt. A légitérkép egy kihalt tengerparti kis félszigetet mutatott, a valóságban a fővárostól kezdve, (kb. 8-10 km.) be van építve a part, elegáns lakóparkok, strandok, nyaraló. Igaz, kicsit idényvégi kihaltsággal, de a sátorozást azért az üres nyaraló is megnehezíti. Ez a kis falucska Agia Anna, vagyis Szent Anna névre hallgat. Megvan a kis fás-bozótos félsziget is, csak fentről az nem látszott, hogy ez egy nagyon szép, dűnés, cserjés, ámde bekerített természetvédelmi terület, ahol azért nem veszik jó néven a vadkempinget. Még talán itt sem.

De magyar ember megold mindent, gyalog bejártam az egész területet, elhatároztam, hogy úgyis itt maradok, és találtam egy remélhetőleg hosszabb ideig nyugalmat biztosító búvóhelyet. Tenger 80 méter, aranyló homok, itt a gyönyörű természetvédelmi terület, ahol még sokat fogok sétálni, kisbolt 150 méter, és találtam egy most még működő csapot, 200 méterre. Majd kipuhatolom iható-e, ma csak főzésre, és mosogatásra használtam. Beüzemeltem a csapos víztartályt, teleengedtem, aztán cipeltem a 20 liter vizet 200 méterről. Legközelebb csak 10 lesz.

Namost ezt fel kell függeszteni, úgy az igazi. Fa, a telken, ahova bejöttem, nincs. Van viszont igazi, vastag bambusz, sok. Tervezés, kivitelezés, kivágtam a katonai készletemmel 3 szép bambuszt, ástam három kis árkot, és csináltam egy háromlábú állványt, a tetején kötéllel összekötve, ami simán megbírta a 20 literes csapos tartályt. Víz megoldva, alatta a mosogatómedence, mindez fél óra alatt. Már kitaláltam, hogy ilyen lesz a zuhanyozóm is. Persze majd képeken is bemutatom ezeket, csak ma nagyon sűrű volt a nap.

Nem bírtam magammal, ez első, alapvető teendők után fürdőnadrág, és irány a víz! Hát, most ha olyan szavakat használok, hogy csodálatos, bámulatos, pazar, az elcsépelt lenne. Sárga puha homok, kristálytiszta kék víz, homokos, lassan mélyülő meder, távolabb sziklák…  A kis félszigeten megemelt, fából készült járda visz körbe, és visz ki a szirtre, ahol Szt. Anna hófehér kis templom a áll a csupasz sziklákon. Nem ömlengek, majd fényképezek. De az első benyomás az, hogy még görög viszonylatban is lélegzetelállítóan megkapó, szép helyet néztem ki magamnak. Ha egy jó hosszú időt sikerülne itt töltenem, hatalmas sétákat tenni a szerencsére már nem zsúfolt tengerparton, úszni minden reggel, megmászni a sziklákat, bejárni a dűnés, fenyős csapásokat, hát azt hiszem, anélkül hogy nyálasan fennkölt akarnék lenni, szóval…. elégedett lennék!

Egy kis zavaró momentum volt. Ez a hely, az úttól kb 20 méterre van, az utat szegélyező sűrű, 20 méteres bokor takarásában. Amúgy egy nagy placc, szerintem régóta parlagon, igazából bekerítve nincs, kétoldalt a magas bambuszfal, és egy apró kis bejáró vezet ide be. Szóval ideális búvóhely. Azoknak is, akik nem az életük párját akarják egy rövid időre, autóban élvezni. Erre utalt a befelé vezető pár keréknyom is. És ahogy már rendezkedtem, bizony bekanyarodott az első, vagy a mai páciens is, egy piros kocsival egy párocska, akik nagyon megdöbbenten nézték tevékenységemet, a sátrat, a napelemeimet, láthatóan sokkolta őket a dolog. Aztán lassú tolatás. Kint még hallottam, megálltak, beszélgettek, a férfi gyalog visszajött, tanácstalanul nézett, a szemembe nem, aztán megfordult, elment. Hiába, én voltam itt előbb. Kíváncsi vagyok, hány embernek okozok még ezzel programváltozást?

Főztem vacsorát, csak hirtelen, és elég korán sötétedik, majd még ki kell alakítani egy praktikus tevékenységi menetrendet. Most is már 10 óra van, kint az apró neszek, a szomszéd kutyája órákig nem tudott megnyugodni tőlem, a vacsorakor, már sötétben egy cica ült a lábamhoz a csirkepörkölt-illatra, most pedig valami legel odakint, elég sok vadnyulat láttam, sőt, az előbb jó sok lövést hallottam. A kis félszigetnél pl. ki van írva, hogy vadászni tilos. Még pár napig gyönyörű időt jósolnak, csütörtökön látszik eső, de az is huszonfokkal.

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Comparaison Viagra Tadalafil Levitra MatNili

(MatNili, 2018.07.02 19:23)

Propecia Generic Drug Pharmacy [url=http://cheapciali.com]cialis 5mg[/url] Propecia Servir

agnesgondaszeged@gmail.com

(agnesgonda, 2014.10.19 08:38)

Szia ! eddig tetszik...jó a stílus is !!!..várom a folytatást! jó egészséget ,nagy kalandozást,a terveid megvalósulását kívánom és azt ,hogy minél később legyél Szegeden....üdv! gonda ágnes