Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az út, III. rész

2014.11.03

November 2. vasárnap

 

Három napot ugrottunk, ami egy két napos kirándulást foglalt magában Görögország egyik ikonikus helyén, Santorini szigetén. Nagyon sokaknak ez a sziget jelenti a non’ plus ultra-t, az ország igazi unikumát. És ebben biztos, hogy a marketing is kicsit ludas, ugyanis ha Hellaszt reklámozzák, legtöbbször az ott készült már-már giccses szépségű képekkel teszik. Ide indultam tehát szombaton reggel.

Korán ébredtem, a nappal megint, de kellett is, hiszen szinte teljes csomagolás várt rám. Sátorbontással, és a kellemesen belakott, magyarul lazán szétpakolt dolgaim összecsomagolásával. Biciklivel mentem, hisz vittem magammal az ott éjszakázáshoz sátrat, matracot, hálózsákot, éjszakai ruhát, tisztálkodó felszerelést, meleg ruhát, kabátot, na meg a technikát. Kellett a két csomagtartó doboz, meg még a sportszatyor is. Itt hagytam szinte mindent, az értékeket a kocsiba zárva, a többi a szigetlakók becsületességére bízva, hisz idegen már szerintem csak én vagyok a faluban. (Nem is csalódtam, mikor visszaértem, minden érintetlen volt.)

Mikor összepakoltam, kényelmesen bekerekeztem Chora-ba a fővárosba, és ott még volt csavargásra két órám. Mindig talál az ember ilyen helyen nézegetni valót, most is úgy volt, hamar eltelt az idő. Közben délre, az indulás előttre  időzítve megebédeltem, egy gyrost ettem meg a kikötői padon. Kicsit késve, de befutott a Blue Star Patros nevű hajója, gyors beszállás, és meglehetősen nagy szélben elindultunk. A hajón találtam konnektort, töltőre raktam az előző este lefilmezett laptopomat, én meg csavarogni, nézelődni indultam a hajón. Szombat révén nem kötöttünk ki Ios-on, egyenesen Santorininek fordította a hajó az orrát, és bő két óra múlva, a sebességét látványosan lecsökkentve, behajózott a nagy, víz alá került vulkáni kráterbe.

Szent Irén szigete, (Róla kapta a nevét a Velenceiektől az 1300-as években) egy gigantikus vulkáni kitörés következményeként nyerte el mostani formáját, amely i.e. 1628-ban következett be, és amely nem csak az akkori sziget teljes lakosságát pusztította el, hanem történészek szerint a kitörést követő cunaminak, és a vulkáni felhőnek köze volt Krétán a Minoszi civilizáció összeomlásához is. Ma amit látunk, egy nagy ovális alakú sziget külső részének a víz felett maradt, három szigetre szakadt része, és középen a hatalmas vulkáni kráter közepén a megdermedt magma szintén egy kis kopár szigetet hozott létre. A többit elnyelte, elfoglalta a tenger. Ebből adódik az, hogy a parttól meredeken emelkedik a táj a középpont felé, majd kb. 300 méter magasságban hirtelen a tengerbe szakadó szinte függőleges falnál ér véget. És itt, a kráter vizére nézve, a meredek sziklafal tetején épült a főváros, Thira, itt van az Old Port, az öreg régi kikötő is, valamint innen jó 6-7 km-re, egy másik település, Athinios alatt megépült az újabb kikötő is, ami már nagy hajókat is tud fogadni.

Mindkét kikötőnek hatalmas hátránya, hogy fel kell kapaszkodni jó 300 métert, hogy a településekbe érjünk. Az Old Portból csak gyalogos-lépcsőn, ma már öszvérháton, vagy a pár éve épült drótkötélpálya libegőjén lehet közvetlen Thira belvárosába jutni. Ma már ezt csak a kis szigetkerülő túrahajók használják. A nagykikötő, ahova a kompok, nagy hajók befutnak, és ami a gépkocsi és kamion forgalmat, (valamint évente egy-kétszer egy-egy őrült biciklistát) befogadja az Athinios lábánál van. Innen egy meredek, 3200 m hosszú szerpentinen kell felkapaszkodni, ami ezen a hosszon szalad fel 300 méterre.

Érkezés után ennek veselkedtem én neki. Kicsit furcsán néztek rám, természetesen az érkező rengeteg jármű között az enyém volt az egyetlen bicikli, sőt, az ott töltött idő alatt nem találkoztam, nem láttam egyetlen másik kétkerekűt sem. Bár, a domborzati viszonyokat látva nem csodálkoztam. A kapaszkodót 1 óra 5 perc alatt gyűrtem le, természetesen megállókkal, jól kifáradva, és jól leizzadva. A tetőről aztán be lehetett látni a sziget laposan a víz felé kúszó, megmaradt részét. Ez, egy elég jellegtelen, sűrűn beépített, kopár, nagyon kevés növényzetet mutató rész, a végében, a víz mellett fekete vulkanikus homokkal. Itt vannak a szigeten egyedül strandok. De hogy fürödjön az ember, ha nem a parton lakik, mindennap le kell ereszkedni, majd visszamászni a magasba. Kihagytam a fürdést.

Inkább a főváros felé vettem az irányt, itt is még egy kicsit emelkedve, majd a rövid 4 km-en három nagy süllyedés, emelkedés okozott örömet. Útközben egy nagy zöldségdiszkontnál álltam meg, főleg a csábító kínálat miatt, de az árakat látva is meglepődtem, ugyanis fele volt, vagy még kevesebb mint a Naxosi árak. Így rögtön vettem narancsot és paradicsomot a magammal hozott esti szendvicsek mellé. Aztán tovább, egy pár jól sikerült naplementés kép, mert bizony kezdett sötétedni, és kemping, ahova menni akartam, még sehol. A vadkemping komolyan szóba sem jöhetett, több ok miatt sem.

Kérdezősködtem igazából senki sem tudta, mindenki azt mondta, menjek be a városba, és ott kérdezzem. Beértem már sötétben, és a várostáblától már nyilak vezettek a kempingig. A kapu nyitva, a recepció zárva, sehol egy, de szó szerint egyetlen lélek sem. Volt kiírva recepció nyitva tartás, 16-19-ig, illetve reggel 9-12-ig. Akkor 18 óra volt, de sehol senki. Ugyancsak az volt kiírva, hogy ha zárt recepciót találsz, nyugodtan sátorozz le, és majd próbálkozz később. Ezt tettem, egy csendes zugban egyedüli vendégként sátrat vertem.

Még melegében nekivágtam a városnak is, mindent otthagyva, és itt is bízva a vendéglátás szentségében, és a becsületes emberekben. Na meg hogy nem volt ott a kutya sem! Csak rengeteg macska. Elindultam úgy találomra a zegzugos kis utcákon, tudva, hogy eltévedni nem lehet, ami felfelé visz, az visz ki a szakadék szélére, a szép, fotózható helyekre, ami pedig lefelé, az az idegenforgalmilag kevésbé látványos, hétköznapi részekhez vezet. Mert azért a több ebből van.

Az első benyomás elég vegyes volt. A kemping felöl haladva „gyűrűs” volt a hely. Első gyűrű, egy elég koszos, semmitmondó kis külváros. Második, az emelkedőn feljebb haladva, csendes kis utcák, mindenütt télre hibernált villák, panziók. A harmadik, még feljebb, egy üzletekkel teli főutca, elég nagy autóforgalommal, itt van a buszpályaudvar, korház, hivatalok, stb.  És meredek kaptatón lehet feljutni a kis sikátorok szövevényes negyedébe, ami egy bizonyos ponton, a szirt tetején megint meredeken lefelé szakad. És itt helyezkednek el azok a sziklafalba kapaszkodó, az öböl fölött szinte lebegő hófehér-kék szállodák, tavernák, éttermek, presszók, a kis lépcsőzetes teraszaikkal, virágaikkal, amik valóban kitűnő fotótémák jó szögből fényképezve.

És ez, a két nap után bátran elmondhatom, hogy egész Szantonire igaz, hogy a sziget nem az, amiket a remekül retusált, jól megkomponált képeken látunk. Az csak egy nagyon pici szelete, egy pár száz méteres része, de ott is van olyan, hogy ha a kamerát csak egy picit arrébb mozdítom, már nem a csodát, hanem egy belógó, nagyon is hétköznapi részt látok. Persze, nem akarom én azért a csúfot beleverni, hangulatos, szép, olyan mint a maga módján minden görög sziget, de nem ez az én szememben „A GÖRÖG-SZIGET”.

Este már szinte teljesen kihalt volt, megint csak szinte egyedül róttam az utcákat, annak a szombat este elvárt zsúfolt turista özönnek hál istennek nyoma sem volt. A levegő is eléggé lehűlt, egy csomót fényképeztem, szinte minden kis sikátort bejártam, el is voltam kellőképpen fáradva, így visszamentem a kempingbe. Még mindig senki nem volt, viszont a kihaltság ellenére, kellemes meglepetésemre a zuhanyozóban azonnal volt forró víz. Egy kellemes fürdés megfelelő záróaktusa volt ennek a fárasztó napnak, amit még egy hatalmas vacsora koronázott. Egy film, egy kis beszélgetés, majd egy nagy alvás következett.

Vasárnap reggel a szokásos 7 órai ébredés, gyors sátorbontás, majd kíváncsian indultam a nappali Santorini felfedezésére. Kora reggel persze még mindig üres volt, és elég nehezen találtam egy nyitott pékséget, ahol reggelit tudtam venni. Egy nagy cipóban szendvics, minden finomsággal, napindítónak épp megfelelő volt. Az időjárás, főleg a városnézéshez kismerhetetlen, és követhetetlen volt öltözék szempontjából. Ahogy mászott az ember, főleg, ha a nap is odasütött, egy pillanat alatt leizzadt. Ahogy árnyékos részre értem, nem beszélve ha magasba, szélfútta helyen, rögtön öltözni kellett, szélkabát fel.

Délelőtt aztán megélénkültek a sikátorok, felébredtek a turisták is. Kinyitottak az ajándékboltok, izzították a kemencét a tavernák, hordták ki a székeket, párnákat a méregdrága panorámakávézók teraszára. Elképesztően sok japán, kínai, koreai, szóval ázsiai volt. Ha azt mondom, hogy minden második ember az utcán az volt, annyiban nem igaz, hogy kb. minden ötödik nem volt ferdeszemű. Ezzel aztán hazafelé a Pireuszi hajón is szembesültem, beszálláskor sok százzal volt szerencsém találkozni újra, a buszok tizessével  kanyarodtak le velük a szerpentinről a szűk kikötőbe.

Magyar szót nem hallottam, sőt, azt utoljára Judit szájából Kusadasiban, amióta úton vagyok, nem. Délelőtt még egy szép mise is belefért a helyi katolikus templomban, szép volt, de messze nem olyan emlékezetes, mint Syroson. Ebédidő is lett, még reggel a pékségben kinéztem magamnak egy hatalmas szelet baklavát, mióta itt vagyok, nem ettem, hát most jött el az ideje. Igazi volt, mézes sziruptól csöpögő, rétestésztás, édes, tömény. Mint a baklavának lenni kell. Aztán megkerestem még reggel egy sarkon magára hagyott biciklimet, megvolt, nem vittek el semmit, és elindultam vissza a kikötőbe.

Biztos a sok mászás, a kemény emelkedőkre tekerés, de estére igencsak fájtak a lábaim. Minden izmom, forgóm, talpam, már a végén sántítottam is. A nagy lejtőn óvatosan kellett ereszkedni, túl meredek, ha megszalad, vagy valami a fékkel történik, nehéz lenne megállni. Azért csak gyorsabban mint felfelé, a 3 km-t 10 perc alatt teljesítettem. Lent már gyülekezett a tömeg, a rengeteg kocsi, a parti őrség, (egyfajta rendőrség, Coast Guard van a ruhájukon, olyan kikötői rendőrség lehet) szóval alig bírták uralni a helyzetet, egész idő alatt fütyültek, és keményen irányították a népet.

A hajó majd fél órát ráadásul késett, tömve volt, és jócskán sötét volt mire Naxosra befutott. Hatalmas szélben, ami szerencsére többnyire hátszél volt, teljes sötétben tekertem hazáig. Mire befutottam szerencsére kibújt a hold, és annak a lámpásánál, alig fél óra alatt sikerült megint tábort bontanom. Még elmentem vízért, megvacsoráztam egy kis szocializáció az itthoniakkal, megnéztem az új Tom Cruise filmet, majd alvás. Tartalmas hétvége volt!

 

November 5. szerda

 

Hétfő a pihenés napja volt, a sok gyaloglástól, hegymászástól, biciklizéstől amúgy is fájt a lábam, nem kívántam a kirándulást. Természetesen a szokásos napi rutinok, fel a kis templom dombra, ki a kikötőbe, és a parti séta azért meg volt. Borús, rettentően szeles idő volt, be kellett öltözni, ha a kis szélárnyékos helyemről kimozdultam. Néztem az aktuális időjárás jelentést, 55 km-es szél fújt egész nap, 70 km-es lökésekkel. A halászhajók sem futottak ki, este mikor egy kicsit a kikötőben még rátöltöttem a laptopra, hogy tudjak filmezni, bizony kapaszkodni kellett a gépbe, nehogy kivigye a kezemből a szél.

Kedden reggelre aztán elvonult a front, felhőtlen, tiszta reggel, teljes szélcsenddel. Ennek ihletésére reggeli után rögtön fogtam a matracom, és levonultam a partra, egy kis fürdéssel kombinált napozásra. A tenger még kora délelőtt elég hűvös volt, egy nagy mártózás elég is volt, viszont a tűző nap egy perc alatt felmelegített, és megszárított. Természetesen az egész kis öböl, ahol kifeküdtem, csak az enyém volt.

Mikor éreztem, hogy megint kezdek pirulni, feljöttem, ebédfőzés, pakolásztam egy kicsit, és macskáztam. Van ugyanis egy új haverom, a félénk félszemű cica mellett/helyett most egy fiatal vörös kandúr szegődött hozzám, de olyan végtelen, elsőre fellobbanó szerelemmel, hogy nem lehet levakarni. Biztos szerepe volt benne a fövő, paprikás csirkés tészta illatának, (kapott is belőle szépen), de egyszerűen nem győzött szeretni. Dorombolt, dörzsölődött, ha felkeltem egy pár lépésre, 10 centire előttem ment, úgy, hogy garantáltan felbukjak benne. Mosogatás után behúzódtam a sátorba sziesztázni, kint nyávogott keservesen, majd egyszer csak az ajtó pici résén, ahol az áram kábele jön be, megjelent a feje, addig nyomakodott, míg azt sikerült betuszkolni. Aztán az egész testét is erőltette, de azt már nem! Kóbor cicára azért nincs szükségem idebent, főleg arra, amit még magával hozna. Mérgében aztán hátul támadott, a fejemnél közvetlen bejött a két ponyva közé, és a körmét a hártyavékony belső sátor szövetébe beakasztva, könyörögte magát be. Ki is szakadt egy kicsit a vékony szövet, meg nálam ekkor a cérna is szakadt. Röviden, elzavartam! Ami nála annyit jelentett, hogy 2 méterről távolabbról könyörgött, de már ez is eredmény volt.

Egy elég kemény veszteség is ért megint, most a TAB mondta be végképp az unalmast, úgyhogy jelen pillanatban az olvasási lehetőségem megszűnt. Két éves jószág volt, bár amikor Kínából megjött nagyon tetszett, tudása alapján élvonalban volt, két SIM kártyát kezelt, beépített 3G volt benne, szóval sok mindent tudott, de 2 év, az két év, és a kínai márka azért nem örök életű. Végigcsinálta velem Izlandot, és azért az ottani viszontagságok felértek 5 év szobai használat amortizációjával. Annyi vizet, nedvességet kapott, ami betett neki, mikor hazajöttem, onnantól kezdődtek a problémák. Ugyanígy volt a Skandináv út is, az a kis netbook-omat indította el a végleges romlás útján. Na, meg az érintőképernyős Samsung okos telefonomat. Hiába, ezeket az érzékeny elektronikákat nem olyan körülmények közé tervezték.

Délután bánatomban még biciklire ültem, és a szélcsendet élvezve egy nagyot karikáztam a környéken. Fél hat körül már sötétedik, korán eljön az este, így, hogy olvasni sem tudok, még hamarabb alszom el. Majdnem telihold van, gyönyörű a nyugodt víz, így kiültem a holdfénybe a kikötőbe, és a horgászokat néztem, amint egymás után szedték ki a zsákmányt, de majd mind tintahalat. Aztán még egy film belefért, de 9 után már aludtam.

Ennek köszönhetően reggel 6-kor már kipattant a szemem, és mivel kint még sötét volt, és volt egy kis energiám, egy természet filmmel nyitottam a napot. Éjszaka többször felébredtem arra, hogy a cicám megint bebújva a két ponyva közé, közvetlen a fejemhez húzódva hol dorombolt, hol pedig már majdnem horkolásnak számítóan szuszogott. Reggelre, mikor kimentem, biztos vadászni ment, de 8-kor már megjött. Megint csodálatos idő van, mondhatni a szél teljes hiányával kánikula.

Reggeli után közvetlen készülődtem a strandra, mikor vendégeim érkeztek, egy nő és egy férfi jött be, megnéztek, valamit görögül beszéltek rólam, közben üdvözöltük egymást. A hölgy irkált valamit egy füzetbe, majd kis ásóval, vödörrel elkezdett a telekről különböző helyekről talajmintát venni. A férfi itt állt a bejáratnál, igaz, hogy fürdőnadrágban voltam, de azért odamentem bemutatkozni. Kiderült, hogy végre sikerült a telek tulajdonosával megismerkednem. Nem igazán beszélte az angolt, (én meg a görögöt) de azt megtudtam, hogy az övé a telek, és a hölgy azért vesz talajmintákat, mert batátát fognak rajta termeszteni. Megkérdeztem, hogy nem probléma-e, hogy ott vagyok, de csak legyintett rá. Közben a hölgy is csatlakozott, kérdezgettek, honnan jöttem, a sátorban alszom-e, megcsodálták a berendezkedésemet, a zuhanyozó különösen tetszett, sőt a vörös cicáról is azt hitték, hogy hoztam magammal. (Olyan bennfentesen dörgölődzött végig a lábamhoz.) végül elmentek, kedvesen, kézfogással búcsúztunk, hát majd látjuk, mikor jönnek szántani, és hogy az én kis sarkomat is be akarják-e vetni batátával. Amit még soha nem kóstoltam, de nincs kifogásom a termesztése ellen.

Aztán a part. Ragyogó idő, fürdés, napozás, fényképek, és megint éreztem, hogy pirulok fel, szedelődzködni kezdtem. Épp akkor jött egy középkorú pár, akik csalódottan akartak visszafordulni. nem görögül beszéltek, látszott, hogy üdülők, és megnyugtattam, hogy maradjanak, épp indulok. Talán azért nem csatlakoztak rögtön, mert részint ők is szeretik a magányt, ahogy én, na meg ezt a kis eldugott öblöt nudizásra használják előszeretettel a napimádók.

Visszajöttem, a reggel leáztatott cuccaimat kimostam és kiteregettem, lezuhanyoztam, (délelőtt a zuhanyvíz 43 fokosra melegedett, majdnem forró volt) és most még a törülközőt is leáztattam, délutánra az is kiázik, mire hazaérek, lehet teregetni. Egy gyors ebéd után ugyanis kihasználva ezt a gyönyörű időt, bemegyek Chorába csavarogni egyet. Ennyi volt az elmúlt két és fél nap.

November 7. péntek.

Szerdán írtam utoljára, és ma már péntek van. Méghozzá nem is akármilyen péntek, november 7.e, a NOSZF évfordulója. Sokan már nem tudják mi is ez, az én korosztályom még kifejezetten örült az ezzel járó munkaszüneti napnak, tanítási szünetnek. Na de, változnak az idők, változnak az ideológiák.  Egy valami nem változik, a görög szigetek szépsége.

Szerda délben a szélmentes, csodálatos időben bekarikáztam a városba, egy levelet kellett feladnom otthonra hivatalos ügyben, meg csak úgy, csavarogni, illetve egy hátsó szándékkal. Nehezen viselem, hogy nem tudok olvasni, mikor itt van velem ez a rengeteg jobbnál-jobb könyv. Tönkrement ugye a ebook-olvasóm, az Amazon Kindle, pár nappal később a jó öreg, viharvert TAB-omra is keresztet vethettem, tehát elhatároztam, hogy szétnézek az itteni TAB piacon. Jó pár üzletet bejártam, nem ragozom, végül az utolsóban, a Germanos-ban találtam egy épp megfelelőt, az addig nézetteknek épp feléért. 50 €u volt, elég sokat tud, 2 dolog szólt főleg mellette, a magyar menü, (magyar kézikönyvvel) és az előretelepített könyvolvasó program.

A postát is elintéztem, sétáltam még egy nagyot a kikötőben, lottót töltöttem ki, majd elindultam haza, izgatott az új szerzeményem. Ismétlem hőség volt, mégis mindenhol megnéztek a póló-rövidnadrágszerelésben, úgy nézem ők nem az időjáráshoz, hanem a naptárhoz öltözködnek. Hazafelé bementem a hipermarketbe, megkívántam egy kis édességet, egy negyedkilós keksz, és nosztalgiából egy üveg itteni csokikrém lett belőle, amit vacsorára be is dörgöltem. Jól esett! Vettem még gránátalmát, olajbogyót és paradicsomot.

Itthon aztán belőttem az új szerzeményt, nagyon jól működik, tetszik, vigyázni szeretnék rá, hogy sokáig élvezhessem, és este már egy hatalmasat olvastam is rajta. Még filmet sem néztem!

A tegnap, a csütörtök is egy csodálatos nap volt. (Zárójelben jegyzem meg, lehet, hogy a fenyegető betegség, vagy egyszerűen csak a kiszabadulás az otthoni egyforma napokból, a szürke taposómalomból, de hihetetlen módon tudom élvezni, és értékelni minden egyes napomat, és hálás vagyok minden egyes új reggelért, napért.) Reggel érdekes módon, napfelkeltekor csöpögött minden. Nagyon nagy volt a meleg pára, és a hűvös reggelen mindenre lecsapódott. A sátort is mintha igazgyöngyökkel rakták volna ki, úgy csillogott minden egyes cseppben a felkelő nap. Ami persze percek alatt felszárított mindent, és félóra múlva már kánikula volt.

Reggeli után egy hirtelen (jó) ötlettel előbányásztam a magammal hozott nordic walking botokat, és sétára indultam a parti homokra. Egy elképesztően szép séta következett, amit elhatároztam, hogy lehetőleg minden délelőtt megismétlek, lehet, hogy más irányokba, nem mindig a parton, de ez bevezetőnek csodálatos volt. Mentem a teljesen kihalt parton, enyhe szellő simogatott, és a ki-kicsapó hullámok játékos kötekedéssel igyekeztek belenyalni a szandálom oldalába. Persze észbe kaptam, hogy minek is ide szandál, levetettem, a vállamra dobtam, és úgy mentem tovább. Egyetlen hang hallatszott, a partra futó hullámok monoton, és nyugtató surranó csobbanása.

Csak ketten voltunk, én és a természet. Felejthetetlen volt. Néha, mikor egy ilyen körülmények közt óhatatlanul érik az embert apró bosszúságok, veszteségek, meg kell küzdenie naponta különböző olyan nehézségekkel, amik a teljes önellátásból, a teljes magára utaltságból adódnak, fel lehetne tenni a kérdést, hogy kell ez nekem, megéri? De az ilyen pillanatok, amiket ezen a délelőttön átéltem, nagyon határozottan adják meg a választ, hogy igenis, ezerszeresen is megéri, és igenis ha százszor  kellene döntenem, százszor ugyanígy csinálnám, mert minden sátorba kidűlő kávéval, minden éjszaka leeresztő matraccal, minden messziről hordott vízzel, minden főzéshez újrarakott tűzzel együtt ez kell nekem! Igaz, ez nem leszervezett társasutazás, percre kiszabott programmal, all inclusive ellátással, a helyettünk gondolkodással, és döntéssel, de épp ez benne a jó, és szép. Ez az enyém! Ez nem nyaralás, ez egy szép, tartalmas élet, olyan amilyet én szeretnék élni.

Az össz. táv végül is oda-vissza jó 8 km volt, és mivel homokban, illetve a kik-kicsapó hullámokban sem könnyebb menni, mint hóban, ez a fajta „déliesített” nordic walking is kivette az erőt belőlem, mire vissza érte. Jól esett a gyorsan megfőtt ebéd, utána egy gránátalma, kávé, és egy nagy szieszta a parton. A sátorba nem lehetett bemenni, az egy szauna kamra hőségével vetekedett. Mikor hazaértem, le akartam zuhanyozni, de a zuhanytartályban a víz 55 fokos volt, forró, úgyhogy meg kellett várni, mire estefelé hűl egy kicsit.

Alkonyat előtt még egy nagy sétát tettem, kimentem a kikötőbe, és néztem a horgászokat. Meglehetősen érdekes módszerrel, bot nélkül horgásznak, csak egy nagy tároló dobra feltekert damil-korong van a kezükben, a végén ólom, horog, és vagy mű- vagy élő kishal a csali. Azt maguk mellett megforgatva messze bedobják a vízbe, és lassan tekerik fel a damilt. Közben vagy rákap valami, vagy (többnyire) nem. Egy idősebb férfi fogott ki először egy polipot, és egy lendülettel dobta vissza. Rá két percre jött a másik, csattant a betonon, odamentem megnézni, fényképezni. Kérdezte, hogy honnan jöttem, és hogy még nem láttam így polipot? Bevallom, ilyen közelről, és ennyire élőt még nem. Felvettem, közelről is megnéztem, a tapadókorongjaival rögtön a karomra tapadt, és ahogy belenéztem a szemébe, tudtam, hogy én nem pucolnám fel. Megenném, ha valaki elkészíti, vagy feldarabolnám, ha nem él, de megölni nehezen hiszem, hogy lenne kedvem. Több helyen olvastam, hogy a polip egy rendkívül intelligens állat. És ezt láttam a szemében is.

A férfi elkérte a fényképezőgépet, csinált rólunk képet, filmet, majd ezt a polipot is visszadobta, mondta, hogy ez még pici. Megvártam a naplementét, még fényképezgettem, majd visszajöttem, és készültem az éjszakára. Vacsora, átöltözés, elpakolás, és behúzódtam a sátorba. Egy kis gépezés után még eszembe jutott, hogy el kell mennem még vízért, hoztam megint negyven litert. Egy kis kapcsolattartás az otthoniakkal, olvastam 11-ig, majd alvás.

Ma reggel borús időre mentem ki, de ez fél óra múlva átváltott felhőtlen forrósággá. A reggeli után megint a botokért nyúltam, és most egy fényképezéssel, filmezéssel összekötött sétán ismételtem meg a tegnapi útvonalat, és távot. Jó három órába telt, 1 óra volt mire visszaértem, meglehetősen fáradtan. Ebéd után, pihenő keretében felraktam még a képeket a megosztóra, könyveket konvertáltam, naplót írok, szóval igazi, lustálkodós, lazítós délután. Ilyen is kell! Feltámadt a déli szél, még hozzá jó erős, és elég rossz ígéretű felhőket hoz. Holnapra esőt írnak, lehet hogy ez is bejön.

Közben a nagy ténykedéssel összekötött szieszta közben fél öt múlt. Ma már sok program nem lesz, ezt még felrakom a blogra, aztán kimegyek sétálni, megnézem a kikötőt. Szép nap volt a mai is!

November 10. hétfő

Már megint eltelt villám gyorsan 3 nap! Ma épp egy hónapja, hogy nekivágtam ennek a szép kalandnak. Hihetetlen gyorsan eltelt, és mégis rengeteg minden történt, az egy hónappal ezelőtti indulás, és az azt megelőző, meglehetősen eseménydús, és kusza napok pedig már nagyon messzinek tűnnek.

Péntek délután volt az utolsó bejegyzés. Este, és főleg éjszaka nagyon megélénkült a szél, többször ébredtem arra, hogy rázza a sátrat, szinte rám borítja, úgy, mint a „szépemlékű” Izlandi viharokon tette a régi sátrammal. Reggel ugyanúgy folytatódott, és a meglepetés az volt, hogy a szél keletről fújt. Azért tartottam ezt meglepőnek, (és kellemetlennek) mert itt az uralkodó szélirány többnyire északi, néha fordul, és délire vált, de keleti irányút még ittlétem alatt nem tapasztaltam. A sátorhelyem három oldalról védett, egyedül keletről nem. Hát, most telibe kaptam. A szombat délelőtt így a sátor megerősítésével, cövekek leverésével, és az oldalak kipányvázásával telt.

Az ebéd főzése is nagy figyelmet igényelt, ugyanis már eleve, mikor a vágódeszkán aprítottam a hagymát, és félrefordultam a kistálért, mire visszanéztem, a vágódeszka üres volt, az apróra vágott hagymát egy szélroham nemes egyszerűséggel lefújta, és szétszórta a fűben. Vágtam ujjat, de most már takarásban. Ugyanúgy volt főzés közben is, a tűzhelyen fövő ételt, illetve a lábas fülét egy percre sem mertem elengedni, mert biztos szárnyra kelt volna.

Amúgy ragyogó idő volt, a felhők, ha néha fel is tűnt egy-egy, expressz-vonati sebességgel rohant tovább, 25 fok volt, olyan igazi, sivatagi forróság, szó szerint homokviharokkal a parton. Ebéd után ugyanis lementem, megnézni a tengert, és egy séta tervével, de az utóbbi elmaradt. Két perc alatt szemem-szám tele lett homokkal, épp egy filmet, meg pár képet csináltam az amúgy gyönyörűen tomboló vízről, és már jöttem is vissza a sátorhoz, itt ugyanis csak fújt, de nem volt homok, amit hordott volna. Késő délutánra, alkonyatra be is borult, és a távolból már dörgés hallatszott, villámok cikáztak Paros szigete felöl. Felmentem a kis templomdombra, néztem egy darabig a természet tombolását, majd visszaindultam. Jókor, ugyanis ahogy a sátor elé értem, leszakadt az ég.

Ahogy szokták mondani égszakadás-földindulás, fölém ért a vihar magja. A sátor ponyváját verő zivatar dobolása a fülsüketítő szintig emelkedett, a villámok szinte folyamatos világosságot teremtettek, és ezt tetézte az egybefüggő mennydörgés másodpercenkénti csattanása, robbanása. Bent olvastam, (mit lehet ilyenkor csinálni?) és gondolkodtam, hogy vajon mit hagytam kint, mit felejtettem el elpakolni, de akkor már mindegy volt, kimenni úgysem lett volna érdemes, majd reggel kiderül az igazság.

Vasárnap reggel, mikor hét órakor felébredtem, nem a napkeltére, hanem csak úgy, reflexből, és mert kipihentem magam, a napkelte valahol nagyon a felhők fölött lehetett, csöpögős szürkület fogadott odakint. Röviden, hatalmas eső volt. Kezdődött a bejáróval, aminek a keskeny kapujában van egy mélyedés. Mindeddig nem is tűnt fel, csak most, hogy jó bokáig érő víz volt benne, lehetetlenné téve a gyalogos ki-be járást. Már cipőben, zokniban. Mert mezítláb azért nem szoktam menni sehova. Ágakat hordtam össze, azt dobáltam bele, és azokon lépdelve tudtam kimenni, boltba, szemetet kivinni. (Később, mikor az ágak megunták, és kettétörtek, egy váltás zokni erejéig bokáig süppesztve az alkalmi medencében, áttértem a biciklivel ki-be járásra.)

A szemetes konténernél sajnos szomorúan kellett szembesülnöm azzal, amit magamban már megjósoltam, a többször kimentett kiscica nem úszta meg a vihart, a konténerben felgyülemlő vízbe belefulladt. A sátor maga nem ázott be, csak az aljában levő fólia vezette a vizet a mélyedésekbe, nem engedve lefolyni azt, és így a matrac alá terített védőpokróc vizesedett fel. A bejárat előtti fóliát vörös iszap borította, ugyanúgy jutott a felborult szék vászonjára, valamint az ugyancsak fejre állt bicikli oldal csomagtartójaira is. Csúnya, mélyen beivódó vörös iszap. Ma vettem egy erős súrolókefét, biztos vagyok benne, hogy nem utoljára fordult elő ilyen vihar, legalább takarítani tudjak utána.

Kiteregetni nem igazán mertem, lógott az eső lába, a szél az teljesen elállt, épp ezért rendkívül fülledt, párás, önmagában is nedves levegő volt, amin úgysem szárad meg semmi. Délután azért megint nekiindultam, és a napi, megunhatatlan tengerparti sétát megint megtettem. A víz még nagyon haragos volt, hatalmas hullámok csaptak ki meglepő távolságokra, és sikerült egy-két kagylóritkaságot is találnom, jól felkavarodott a meder alja, és kihozta az addig rejtőzködő szépségeket. Az esti filmnézés most elmaradt, a szürkületben a napelemek nem sok energiát tudtak adni az akkumulátoraimnak. Egy kis otthoni beszélgetésre futotta, aztán elálmosodásig olvastam.

Ma reggel, tehát az egyhónapos jubileumomon, ragyogó napsütés ébresztett. Ezt jósolta, jósolja az előrejelzés a következő napokra is, szélcsenddel, 22-25 fok hőmérséklettel, 22 fokos tengervízzel! Úgy legyen! Kora reggel bolt, tegnap elfogyott a kenyerem. Reggeli közben egy kutyus látogatott meg, az a fajta, ami nem igazán kedvencem. Valószínű valami boxer, nyomott orral, és az amelyik folyamatosan szörtyögve vesz a levegőt, mintha örökké nátha kínozná, emellett a szája két oldalán, amit szerintem nem is tud becsukni, folyamatosan ott lóg egy-egy 10 centis nyál-nyúlvány, amit itt-ott véletlenszerűen elhagy, egy hirtelen fejmozdulatra pedig teljesen váratlan helyekre felcsap. Na, szóval, én nagy állatbarát vagyok, de ez valahogy nem jön be. Egy dolog volt, amiért azért kicsit megsimogattam, sőt, megdajkáltam, hogy gyönyörű hófehér volt az egész kutyus. És szelíd. És egyfolytában szörtyögött örömében.

Vele volt a gazdája is, egy középkorú hölgy, aki a telken, amin én lakom, egyszer csak kesztyűt húzott, és egy késsel elkezdett gyomlálni. Mindent, amit láthatóan válogatva kiszedett, egy nagy nejlonzacskóba tette. Egy idő után, mikor már a kutyával haverok voltunk, (és nem fogadta el a Pick-szalámi katonát) odamentem a hölgyhöz, és megérdeklődtem, hogy ugyan mit gyűjt ilyen lelkesen. Megmutatta, és magyarázta görögül, hogy mi is az. Felismerni véltem a mi otthoni sárga pitypangunk itteni változatát, még virág nélkül, fiatal levelekkel. Magyarázta, hogy olívaolajjal, sózva, pici citrommal megbolondítva mennyire finom saláta lesz belőle. Biztos. Egyszer lehet hogy kipróbálom. És kíváncsiságból ma a szupermarketemben a zöldséges osztályon megkerestem, valóban árulják, 800 Ft-nyi kilója.

Mert a szép időt kihasználva bekarikáztam a városba is. Kerestem a WIND-nél egy szabad wifit, és a TAB-ra letelepítettem egy pár jó, és szükséges programot. Megfordult a fejemben, hogy veszek egy wifi-adaptert, egy mobil hot-spotot is a SIM-kártya mellé, és akkor szimultán tudom használni a laptopot, és a TAB-ot is, de az 50 €u-s ára miatt erről egyelőre letettem. Vettem viszont 9 €u-ért egy nagyon klassz gumicsizmát. Szerintem, és a meteorológia szerint is, azért csak az esős évszak következik, és mint az első példa megmutatta, nem a szandál, papucs, de még nem is a vászon edzőcipő a legpraktikusabb viselet abban az időben.

Ezen kívül, (gondolkodtam, hogy megírjam-e, vagy majd az eredményekkel dicsekedjek) vettem horgászfelszerelést. Egyelőre nem részletezem, koca-horgász vagyok, pláne tengeri vizeken, ma lesz a próbaüzem, ellesem mások hogy csinálják, és esténként én is megyek a kikötőbe horgászni. Megirigyeltem….

Egy szerény bevásárlást is megejtettem ezen kívül, kenyér, krumpli, olaj, (sült krumplira éheztem) majonéz, paradicsom, gránátalma, chili paprika, meg egy kis vödör eperdzsem. Szóval a szükségesek. Ebédre még odabent megettem egy gyrost, azzal már nem akartam bíbelődni, most ezt megint felrakom, délután 4 óra van, lassan hűl a levegő. Összeszerelem a horgászszerelést, és adok a halaknak. Hagy mulassanak ők is valamin, ha máson nem, hát a magyar kocahorgászon.

 

November 12. szerda

 

Lent ülök közvetlen a vízparton, kicipeltem a gépet, meg a fotelemet. Két oka van. Az egyik a fullasztóan fülledt meleg, a sátorban nem lehet megmaradni, bár, a szabadban is, ahova odasüt a nap, és nincs szellő vagy víz sem, hát azt is nehezen lehet viselni. A fő ok azonban a másik. A legyek. Biztos egy biológus könnyedén meg tudna győzni a szükségességükről. Tápláléklánc, evolúció, egyebek. Sőt, én is úgy tartom, hogy úgy kerek a világ, ahogy van, és mindenre, ami itt van, valamiért, valakinek, vagy valaminek szüksége van. De a legyeket nagyon utálom, unom, és a hétköznapi eszemmel az egyetlen haszontalan élőlénynek tartom, amire semmi szükség!

Hihetetlen mennyi van, és mennyire szemtelenek. Főleg ahova odasüt a nap, szélvédett hely, és ahol a kaja illatát érzik. Tehát ott ahol én vagyok. Bár, az út mellett, ahogy jöttem el a szemetes konténerek mellett, annak az oldala is feketéllet, és amikor a macska közeledtemre kiugrott, hát egy olyan fekete felhő szállt fel, mint utoljára a Madarak c. filmben láttam a varjaktól. (Rákerestem a neten, tippként ajánlják a babér-olajat, amit kifejezetten utálnak a legyek. Már kikerestem a görög nevét, ha nem drága, kipróbálom, legalább a sátor belsejéből ne kelljen minden este kihajtani őket.)

Amúgy rovarokkal elég szépen el vagyok látva, illetve a környék van ellátva, aminek része és lakója vagyok. Szép nagy százlábúak, különböző nagyságú fekete bogarak, aztán a szúnyogok, bár az szerencsére nem vészes. Na, meg a másik kedvenceim, a fülbemászók. Van a kis „éléskamrám”, amiben a lábasokat, krumplit, hagymát, paradicsomot, fűszereket, egyéb, a főzéshez való cuccokat tartom. Az egy rácsos műanyagláda, amit az utánfutó takarójával le szoktam takarni, főleg az eső ellen. Amúgy minden még külön nejlonzacskóban van. A fülbemászók viszont mindenhová megtalálják a legkisebb bejárót, és imádnak elbújni. Nem tudok úgy zacskót kivenni, hogy ne ugorjon-szaladjon ki belőle egy pár darab. Persze a rizs, kávé, paprika, fűszerek, az mind légmentesen zárható dobozokban vannak, azzal még ők sem bírnak el.

A legjobb sztori velük kapcsolatban a Szantorini utazásom reggelén volt. Kapkodtam, csomagoltam, egy gyors kávéfőzés még belefért. A kotyogót is a ládában tartottam. Addig. Megfőtt a kávé, beleöntöttem a termoszba, majd pakolás, sátorbontás közben bele-bele ittam. Egyszer csak valami nagyobb darab került a korttyal a szánba, azt hittem automatikusan, hogy összeállt a kávé. Kettőt rágtam rajta, mikor gyanús lett, kiköptem a tenyerembe, hát egy megfőtt fülbemászó volt. Kicsit azért megborzongtam, bár akkor már mindegy volt, mindenesetre a maradékot már óvatosan, bögréből ittam meg. Betudtam annak, hogy valami módon belekerült a kávába. A következő főzéskor, két nap múlva át is néztem a kávét, bár világos volt, hogy annak a dobozába nem tudnak bemenni, és a szűrőn akkor sem jött volna át. De akkor hogy? És amikor szétszedtem a kotyogót, rögtön fény derült a titokra! A szűrő felett van az a függőleges cső, ahol a kávé kijön. A tetején pedig két oldalt két kis nyílás. Ezen a nyíláson befér a fülbemászó, és remekül el tud bújni a csőben. Pont hármat találtam megbújva akkor is a csőben. Akkor válik nekik kínossá a dolog, mikor alulról elindul a forró fekete lé felfelé. Akkor nincs hová menekülni, így lesz a főtt fülbemászó. Nagyon nem rázott meg a dolog, hisz Apám mindig azt mondta, sosem tudni mitől hízik az ember, a másik dolog az, hogy bizonyos jóslatok szerint az emberiség nemsokára rákényszerül a rovarok fogyasztására, részint az élelem hiány miatt, részint mert nagyszerű fehérjeforrás rengeteg proteinnel. Nem mellékes az sem, hogy a Föld sok pontján már ínyencségként, és napi természetességgel fogyasztják. Persze én azért megmaradok a csirke és disznóhúsnál! (Persze rögtön felmerül a kérdés, azok mennyivel különbek?)

Vagy pl. a polipnál! Szerdán ugye ott hagytam abba, hogy készülök horgászni. Ezt tettem. Lementem még világosban, mikor nincsenek lent a profik, és próbálgattam a tőlük ellesett bedobási technikát. Azért jobb egyedül, mert részint nem röhögnek ki, részint nem tudod elkövetni a „klubba” való felvétel első napján azt a nehezen megbocsájtható barátságtalan dolgot, hogy valamelyiküknek a szájába, fülébe, vagy esetleg még nemesebb testrészébe akasztod a horgot bedobás közben.

Maga a szerelék egy kb. 25 cm átmérőjű műanyag dob, az átlójában fogantyúval, erre tekerjük fel a damilt. Én, látva a köves medret, és a többiek technikáját, 0.8-s zsinórt tekertem fel. Ennek a végén van a műhal, ami esetemben egy 120 gr-os, színes fluoreszkáló halutánzat volt, a végén két jó nagy horoggal. A technika pedig: bal kézben az orsó, a jobbal a horog felett egy méterrel jól megfogjuk a zsinórt, magunk mellett mind jobban gyorsuló függőleges forgómozgást végzünk vele, majd a kellő pillanatban, mikor épp a víz felé tart elengedjük, és az a súlynál fogva jó messzire berepül. Ideális esetben. Mert a hangsúly a kellő pillanaton van, ezt kell begyakorolni, és érezni, máskülönben jön a horgásztárs megakasztása. Visszafelé már gyerekjáték, szép lassan újra feltekerjük kézzel a dobra a damilt. Ha szerencsénk van, találunk a végén valamit, ha nincs, akkor vagy sziklát fogunk, vagy az utóbbi száz év mederbe dobált muzeális tárgyait, öreg halászhálódarabjait.

A harmadig dobásomra jött egy polip! Nem volt Némó kapitány méretű, nem húzott volna le egy hajót a víz alá, de egy ebédnek megfelelt. Főleg pedig bátorító élménynek! Életem első polipfogása volt! Persze aztán jött a feketeleves. A dobásoknál volta jó nagy akadások, hála a vastag, 46 kilós teherbírású zsinórnak, sok mindent kivette. Volt öreg háló, benne egy beszakadt műcsali horoggal, volt deszka, volt ág. És volt egyszer csak egy nagy víz alatti szikla, ami foglyul ejtette az én kis műhalamat, mégpedig végleg. Szakadás.

Jött a pótlék, amit előtte emeltem ki, és ami másnak beszakadt, azt kiszabadítottam, és folytattam. A talált műhal sokkal hétköznapibb volt, mint az én előzőm, (bár a boltból emlékszem, hogy sokkal drágább) de nem kellett senkinek, semminek. Közben kezdett benépesülni a móló, autók, hűtőkocsik, mint kiderült, két nagyobb halászhajó is kikötni készült, elébük jöttek, én meg szedelőzködtem, és bementem. A tömeg itt sem jó.

Sötétedett, megnéztem a zsákmányt, nem élte túl a sokkot. Felakasztottam a szárítóra zacskóban, megpucolni majd ráér reggel. 8 után csak piszkálta a fantáziámat a dolog, élveztem hogy kezdek belejönni, visszamente. Alig voltak, 3 másik próbálkozó, míg ott voltam semmi eredmény. Nekem volt eredmény, ugyanis alig negyedóra alatt a sötétben beszakítottam a második műhalat is. Kicsit el is ment a kedvem, hisz azért ez nagyon drága hobbi, az én csalim volt 9 €u, a másik, a talált márkás az 20, hát ennyit nem győz az ember pótolni, na meg ezért a pénzért már halat is adnak! Megpróbáltam, élveztem, biztos fogok is még horgászni, de majd ha lesz fedezet egy új csalira.

Este még olvastam egyet, reggel pedig a nappal ébredtem. A neten még este kikerestem hogy kell polipot tisztítani, egyszerűbb mint az otthoni jó öreg pontyot. Tíz perc alatt megvolt, egy tálban jól lefűszereztem, lesóztam, lefedtem a legyek elől, és még egy nejlonzacskóba is belekötöttem légmentesen. Majd nekiindultam a reggeli magányos tengerparti sétámnak. Szó szerint, mert biztos a korai időpont, a 8 óra, na meg az egész település kihaltsága tette, de a három órás nagy séta alatt egyetlen egy emberrel nem találkoztam. Csodálatos volt! Ragyogó napsütés, a hullámok monoton csobbanása volt az egyetlen zaj, tényleg így lehet, csak arra figyelve zavartalanul kiélvezni azt a varázslatot, ami körülvesz.

11 után értem vissza, már igazi kánikula tombolt, és ott találtam a polipomat a sátor előtt a földön, a zacskó kibontva, és fele már hiányzott! A nyolc csápból csak négy volt, a testéből is vitt el darabokat valamelyik drága cirmi. Éhes volt, izgatta az illat, kibontotta, és kiszolgálta magát. Már nem volt ott, csak később tűnt fel a félszemű szürke, amelyik az első időkben odaszokott, és feltűnően kerek volt a hasa. Annyi kárörvendés volt bennem, hogy biztos voltam benne, hogy egész nap szomjas lesz a jó fűszeres, csípős, sós húsra.

De, panaszra nem volt okom, bőven elég volt a maradék ebédre, a sültkrumplival együtt nagyon jól lakatott. Először egy jó ideig főztem sós fokhagymás babérleveles vízben, majd a végén olívaolajon, fokhagymával, csilivel megsütöttem. Nagyon finom volt, bár mire megebédeltem majd 3 óra volt. Utána jött a mosogatás, majd egy kis szieszta, sok mindenre már nem volt idő alkonyatig. Este olvasás, egy kis filmnézés, beszélgetés az otthoniakkal, és máris 11 óra!

Reggel megint a nappal ébredtem. Mikor kimentem, minden csöpögött. Nem írtam még, de eső nélkül is reggelre minden csupa víz. Hihetetlen magas, 90-95% a páratartalom. Meteorológiai honlapon nézem mindig. Az éjszakai viszonylagos lehűlésben lecsapódik, és szó szerint minden csöpög. Így természetesen a fa is, amivel a reggeli kávét szoktam főzni, úgyhogy ilyenkor külön művészet tüzet gerjeszteni. Épp ma reggel fogadtam meg, hogy bevezetem azt a rutint, hogy délutánonként tördelek egy csomó tüzelnivaló száraz fát, ami ilyenkor már tényleg porszáraz, és egy zacskóba jól betekerve megpróbálom megvédeni az éjszakai párától. Fa, szerencsére rengeteg van, mikor a telket kipucolták, (gondolom) a kitermelt fák, bokrok megszáradt ágai itt vannak a bejáró mellett, nem kell 10 métert menni a tüzelőért, és még nagyon sokáig ki fog tartani.

Gyors reggeli ceremónia, (min. 1 óra), majd séta, most a másik irányba a parton, arra eddig még nem voltam. Az egész egy bő 2 km-es strand, széles, lapos puha homokpaddal. El tudom képzelni nyáron, bár azért ezen rengetegen elférnek. A végében egy sziklanyelvre, egy vadregényes kis félszigetre lehetett kijutni, ott már út nincs, csak egy keskeny csapás a sziklák közt. Sokat fényképeztem, élveztem a csendet, a látványt, a meleget. A meleg az ma is nagyon fülledt volt, párás, a szomszéd Paros megint alig látszik.

Dél körül értem vissza, készültem az ebédfőzéshez, előtte elmentem a boltba kenyérért, ami 9 előtt nincs nyitva. Megfőztem, elmosogattam, és ahogy kezdtem, lemenekültem a partra a légyinvázió, és a hőség elől. A nagy melegben és a párában mindig benne van egy nagy vihar is, most az eddigi derengő napot sötét felhők takarták be, a tenger felől már fekete, nem tudom, nem lesz-e ebből megint egy jó kis vihar? Na, majd látjuk. Délután már úgyis csak pihenést, olvasást terveztem.

 

November 14. péntek

 

Péntek? Rohannak a napok! Szerda délután már tényleg csak egy kis olvasás lett belőle, vacsorakészítés, utána egy kis esti séta a templomhegyre, majd behúzódtam a sátorba, film, olvasás. Közben gondoltam egyet, hogy olvasás közben zenét is hallgathassak, letöltök egy pár albumot, azt átrakom a TAB-ra, és kellemest a hasznossal. Két Metallica, és két Hooligans le is jött, aztán szakadás. Megnéztem a net statisztikámat, 6.03 GB. Igen, valóban mondták, hogy az első hónapban 6 GB a limit. Nem figyeltem.

Reggel megint a „régi” útvonalon indultam sétára. Este elmaradt a vihar, reggel viszont nagyon párás volt a levegő, tűzött a nap, de Paros is szinte elbújt az alacsonyan levő ködszerű párában. Teljes szélcsend volt, ébredés után, ahogy lenéztem a kis kikötőbe, olyan volt a víz, mintha be lett volna fagyva. Egy ránc sem mozdult rajta. Rövid sportnadrágban, pólóban indultam, de 5 perc múlva folyt rólam a víz. Óvatosságból vittem magammal a tréning felsőt, ugyanis ha a nap elmegy, és feltámad a szél, hirtelen tud fázni (megfázni) a leizzadt test. Tudom, mert bár nem dicsekedtem vele, nem akartam, hogy aggódjanak a szeretteim, de két hétig benne voltam egy csúnya megfázásban, amit vagy így, vagy egy leizzadt, napozás utáni hirtelen tengerbevetődéssel szedtem össze. Tegnap volt az első nap, mikor nem fájt a torkom, és a tüdőm, és végre nem folyt örökké az orrom.

Szóval, csalóka az időjárás, ezt is meg kell tanulni kezelni. Most, amikor sétáltam, rekkenő hőség volt, teljes szélcsenddel. Amikor sétálok a parton, teljesen természetes hangok, a szél süvítése, és a hullámok locsogása. Most, pár száz méter után tűnt fel a süket, már szinte zavaró csönd, olyan, hogy fülzúgásként hat a teljes némaság, és az egyetlen hangos zaj, az hogy szuszogsz. A homok kiszáradt a parton, nagyon süppedős volt, mintha a sivatagban gyalogolna az ember, itt igazán hasznos segítség a Nordic bot. Így is rendkívül sokat kivesz a túrázóból.

Bő fél úton járhattam, amikor egész közelről megcsodálhattam egy, addig csak este a sátorból hallott jelenséget. Többször volt, hogy bejöttem a partról, szellő sem rezdült, tükörsima volt a víz. Elkezdtem olvasni, vagy bármit, és egyszer csak a dübörgésre lettem figyelmes, a hatalmas hullámok hirtelen támadt tomboló hangjára. Teljes szélcsendben. Most, ahogy közvetlen a víz mellett birkóztam a süppedős homokkal, egyszer csak egy enyhe kicsapás a lábam felé, elléptem előle, aztán 2-3, egyre nagyobb ilyen bevezető után a tenger hirtelen elkezdett félméteres hullámokkal kiszaladni a partra. A szélcsend maradt, ok, hajó a közelben sem volt. Ezzel együtt a vízszínt is rohamosan emelkedett, tehát kézenfekvő volt a rejtély megoldása is, valószínű a dagályok köszöntenek így be.

Mind feljebb szorultam, és az út végén levő kis sziklás öböl, ami a hosszú parti homoksávot lezárja, és aminek a kis barlangjaiban már fényképezkedtem, most teljesen el volt öntve, haragos hullámok ostromolták, fel kellett hogy menjek az útra. Ahogy visszafelé végignéztem a parton, láttam, hogy a járható részt, ahol jöttem, teljesen birtokba veszi a víz, az úton kényelmesebb visszamenni, mint kerülgetni a hullámokat.

Azon az úton még úgysem jártam, egyszerű földút, az vezet Ag. Annába,, ill. tovább a fővárosba. De teszi ezt akkora kerülővel, hogy csak azt vettem észre, hogy kanyarog, tekeredik, és mind jobban eltávolodik a parttól. Tudtam, hogy jó felé megyek, egyszer visszakanyarodik az, de mikor? Nagyon meleg volt, a poros úton egyhangú volt a caplatás, egy Plaka beach feliratnál végre visszakanyarodtam a parthoz. Az is jó hosszú, és ráadásul sáros volt, és mikor a partra értem, akkor néztem csak, hogy a hatalmas kacskaringó után, kb. 300 m-rel feljebb értem ki, mint ahonnan elindultam. Dél volt mire holtfáradtan visszaértem.

Megoldást kellett keresni a netre, így nem sokat pihentem, biciklire ültem irány a főváros, a Wind üzlet. Mikor beértem, és elregéltem, hogy mit akarok, kérték az útlevelet, ugyanis az alapján állították ki a papírokat Syroson. Odaadtam, ugyanúgy a SIM kártyát, de nem találták a számítógépen a fiókomat. Kellett a SIM telefonszáma, ami a kártyát tartalmazó tasak hátulján van, és ami otthon száradt a napon a sátor előtt, mivel a párás levegőben elázott. Nem intéztem semmit, irány haza. Mondták, hogy ugorjak még délután vissza vele, de nem sok kedvem volt. 3 óra volt, inkább főztem egy kis ebédet, aztán mire az kész volt, elmosogattam, és elpakoltam, kezdett alkonyodni.

Egy fél órára még lementem a kikötőbe, dobtam egy párat, (csak vettem egy új, olcsó műcsalit) de még csak moccantás sem volt, bejöttem. Paros megint eltűnt egy ködfelhőben, ami felénk, keletre hömpölygött, fullasztó csendes meleg volt, borítékolható volt a vihar. 7-8 körül már távolról hallatszott az égzengés, villantak a vakuk. Fél 10-kor kíváncsiságból még lesétáltam a kikötő mólójára, látványos volt kirakatból nézni a természet messzi, bár közeledő tombolását. Dobtam megint egy párat, megint semmi, és egyszer csak nagy, kövér cseppek szórták meg a forró aszfaltot, villámgyorsan hazafelé vettem az irányt. Épp hogy bezúgtam a sátorba, mikor elszabadult. A nagy égzengésben még olvastam egyet, majd arra, és a sátorvásznon monotonul kopogó zivatar hangjára aludtam el.

Még hozzá úgy, igaz, majd éjfél volt, hogy reggel az első ébredésem 8 után volt. Hirtelen felugrottam, aztán jót mosolyogtam magamon, mintha menni kellene valahová, mintha lekésnék valamiről! Reggeli után úgy döntöttem, hogy elintézem délelőtt a netet, dél felől, érdekes módon reggel még nem tapasztaltam, de egy újabb vihar távoli moraját lehetett hallani, és a dombtetőről látni. Itt még sütött, égetett a nap, szélcsend volt. Ebben tekertem le a 7-8 km-t a városig.

Először a postára mentem. Az egyik videómban panaszkodtam az eltűnt fakanalamról, és nagyon kedves Barátom, Lapu Sanyi még kedvesebb felesége, Györgyike, azzal a felkiáltással, hogy fakanál nélkül nem lehet főzni, elkérte a postacímemet. Ami elég egyszerű, és kézenfekvő, Post restante, Naxos. Jó poénnak vettem, ezt elküldtem. Másnap Sanyi írt, hogy a fakanál elment. Teljesen elhűlve kérdeztem rá, hogy most ez komoly? Amire jött a válasz, hogy teljesen, a jövő hét (e hét) közepén megkapom. Száz szó mint egy, ma bementem a postára, és az útlevelem ellenében kezembe nyomták a nagy borítékot, benne a fakanál, és egy bónusz favilla! (Már csak a fatányér hiányzott!) Erre mondják azt, hogy megáll az ész, és egy helyben ácsorog!

Aztán Wind. Szél. Na, ők ezen a délelőttön meghazudtolták a nevüket, illetve annyira szélcsendesen dolgoztak, hogy egyedüli kuncsaftként kb. másfél órát időztem, míg frissítve lett a netem. Megvolt minden adat, még a kért telefonszám is, (aminek láttán felcsillant a szemük, hogy na! ez az!), és mégsem ment a dolog. Egyszerűen, nem tudták a fiókomra, a számlámra rátölteni az újabb 15 €u-t, a havi 6 GB-ért. A vezető mondta, hogy inkább vegyek egy új számot, egy hónap és 10 GB, 17 €u-ért. Rendben, csak csinálják!

Újra útlevél, új szerződés, új regisztráció, új szám. Kártyával fizettem. Akartam. mikor meglátták, pergő diskurzusba kezdtek, hogy ki látta utoljára a kártyaleolvasó-terminált. Dúrtak, kerestek, és végül az egyik oldalszekrényben, a pult mögött, megtalálták, és – láttam – a söprű, és a takarítószerek közt volt. Nem vették ki, csak oda behajolva beütötték az adatokat, és mondták, hogy menjek, üssem be a PIN-kódot. Inkább elárultam…. Beütötték, és mosolyogva mondták, hogy moment! Aztán úgy 10 perc múlva halványult a mosoly, párszor odacsapták a felmosó vödör oldalához a terminált, de az meg sem mukkant! Pár ideges telefon, a vezető felment a tetőre valamit piszkálni, de terminál csendben maradt! Megkegyelmeztem, kifizettem készpénzben, bár már alig volt annyi.

Aztán véglegesítették a regisztrációt, és aktiválták a kártyát. Illetve csak szerették volna, de kínos mosollyal közölték, hogy lefagyott a rendszer. A vezető magyarázta, hogy péntek van, meg itt a hétvége, és a Centerben már nem annyira aktívak, stb…. Leültem a padkára, és a Tabommal szórakoztam egy jó 20 percet, Vibereztem egyet.  Egyszer csak szóltak, hogy kész, használhatom! Vittem a laptopot, óvatos emberként még ott kipróbáltam, tényleg működött! Mosolyogva elköszöntünk, de én azért kicsit tartok az egy hónap múlva esedékes újabb találkozástól!

Közben odakint 3 hullám zivatar, napsütés kombó lezajlott, mikor elindultam épp sütött, ami kitartott hazáig. Egy jó késői ebédfőzés erejéig még őrizte a látszatot az időjárás, de a távolba ismét dörgött, és alighogy behúzódtam a sátorba a legyek elöl ebédelni, elkezdett kopogni az eső a sátron. Most ez tart még kisebb nagyobb szünetekkel, szerintem egy mosogatáson, pakoláson kívül más aktív cselekedetem ma már nem lesz, mindjárt fél 6, 6-kor sötét van.

November 17. hétfő

 

Az, hogy most három napot ugrunk, jól jelzi azt, hogy mennyire eseménytelen hétköznapi életet élek. A hétvége változékony időben telt, sőt, most este negyed hatkor elmondhatom, hogy az új hét is úgy indul. A hétvégi két napra pihenőnapokat határoztam el, és mikor ezt a Facebook-on mondtam egy beszélgetéskor, visszakérdezett a beszélgető partnerem, hogy: Miért, a többi napod nem pihenőnap? Kétségtelen igazság, hogy nem túl sok kötelezettségem van, de tennivaló azért ugyanúgy, mint az otthoni hétköznapokon, csak ezek nem annyira határidősek. A pihenőnapokon amúgy azt értettem, hogy nem megyek sehova.

És ez így is volt. Reggeli szertartás, aztán egy kis lustálkodás a sátorban, majd mikor az ide tűző nap kiűzött, egy nagy séta a parton, mire visszatértem, lehetett neki kezdeni az ebédnek. Az utómunkálatokkal együtt jó két órát igénybevevő művelet után egy kis szieszta, a „napi kötelezők”, a templomdomb és a kikötő végiglátogatása után pedig már jön az alkonyat, az esti készülődés. A mind korábbi naplemente igencsak megrövidíti a nap aktív időszakát. A sötétben már nem sok mindent lehet csinálni, sátor, beszélgetés, film, (ha van elég energia), olvasás, majd alvás.

Bármennyire is kihalt, és tényleg csak az őslakosok mozgása az egyetlen a hétköznapokon, a hétvégéken azért mindig érkezik egy hullám kiránduló, vagy a fővárosból, de elég sok külföldi rendszámot is lehet látni. Ilyenkor a másik étterem is kinyit, és egész nap mindkettő szinte tele van. A móló melletti part, és maga a móló is benépesül, a horgászatnak ilyenkor nem sok értelme van, főleg úgy, hogy vagy 30-an, egy-egy méterre egymástól dobálnak be, többnyire keresztbe egymásnak. Így azt tegnap kihagytam, egy másik helyen próbálkoztam a hullámtörő mellett, aminek az lett a következménye, hogy az új csali is beszakadt. Igaz, közvetlen az orrom előtt akadt meg egy nagy kő alatt, tisztán láthatóan, kb. félméteres vízben, majd valamelyik apálykor belábalok érte. Csizmában, mert a meder feketéllik a sünöktől.

A sétákon megint találtam UFÓ-t, amiről most már tudom, hogy kivetett, illetve levetett sünpáncélok. Különböző, szép színekben játszanak, és ami nagyon tetszik, az a tüskék tövének szabályos elrendeződése. Amúgy lassan megint olyan leszek, mint egy gyerek, reggelente lesem az éjszaka utáni szűz homokot, gyűjtöm a szép kagylókat, csigákat, érdekes kavicsokat, szép színű köveket. Pedig épp induláskor, mikor pakoltam és selejteztem, akkor dobtam ki egy nagy zacskó, régi utazásokon összegyűjtött kagylót.

Így telt a vasárnap, néha szitáló esővel, rá tíz percre perzselő nappal. Igazi lazítós idő. Ma reggel a párás nyirkos, csepegő napfelkelte már ébren talált, még nem volt 7 óra. Megfőztem az utolsó adag török zaccos kávémat, és amikor reggeli után megittam egy bögrével, megrázkódtam tőle. Ma nem is hoztam, igaz feledékenységből új adagot, tehát most nincs kávém, de lehet, hogy kicsit hanyagolom is. Nem igazán kívánom, a felem sem fáj a hiányától, jó nagyokat alszok, igazából nincs is szükségem „élesztőre”, doppingszerre.

Séta a kihalt, teljesen néptelen parton, majd mire visszaértem, tűzött a nap, szakadt rólam a víz, jött a pólótrikós idő. Biciklire ültem, és irány a város. Tudom, hogy egy kicsit függő vagyok a digitális világtól, a számítógéptől, és mindig eszelek, és túl sokat költök rá, de hát….. ez van! A múltkor látott mobil-router csak piszkálta a fantáziámat, okokat kerestem, és találtam, hogy miért is praktikus, és meggyőztem magamat, hogy mivel a TAB-ot, ilyen olcsón vettem, tulajdonképpen belefér…., szóval megvettem. A SIM-kártyát bele kell tenni, és egyszerre látja el wifivel a laptopot, és a TAB-ot. Az utóbbiban nincs 3G, nem tudtam letölteni rá semmit, nem tudtam használni a kommunikációs programokat, mint Viber, Skype, Tangó, így ezek is a laptop sokkal nagyobb energiaigényű akkuját használták. Na, ez ma megoldódott, sok mindenben veszi át ezután a TAB  a laptop helyét ötödannyi energia igénnyel. És a TAB sokkal mobilabb is, a laptopot csak a sátorban használom. Szóval megnyugtattam magam!

Kicsit még csavarogtam a városban, sétáltam a kikötőben, üzleteket néztem, elszaladt az idő. Egyszer csak azt néztem, hogy köt ki az egyórás Szantoríni-i járat. Közben rekkenő hőség is lett, kaptam magam, és egy kis bevásárlás után tekertem haza. Mire ideértem, ömlött rólam a víz. Egy kis szieszta, majd ebédfőzés. Kis hazai ízre vágytam, disznópörkölt, krumplipüré, hagymás paradicsomsaláta volt a menü. Késő ebéd lett, mire megfőtt, megettem, elmosogattam, az ég is beborult, megint itt az este. Most a szokásos, igaz, még elkell mennem vízért, de aztán jön az esti kulturális program, egy kis film, egy kis olvasás, egy kis nyelvtanulás, azután egy nagy alvás. A vacsora ma csak narancs lesz, belaktam ebédre.

November 21. péntek

 

Valószínű észre lehet venni, hogy mind több idő, több nap telik el egy-egy naplóbejegyzés között. Lehet, hogy az elején már utaltam rá, ha nem, most megteszem, hogy írni általában csak akkor írok, ha van mit. Nem szeretném, ha az események, történések nélkül telő, egyszerű hétköznapok leírását megunná az, aki néha fellátogat ide. Szóval ez részint azt jelenti, hogy az életem belezökkent egy egyszerűen zajló hétköznapi mederbe, amit egy gyönyörű helyen élek meg, de akkor is csak hétköznapok, amikor úgy élem az életem mint otthon tettem, csak….. szóval azért más körülmények között.

Hétfőn írtam utoljára. A kedd, egy teljesen átlagos nap volt, délelőtti sétával, ebéd után pedig levonultam a partra, egy kis napozással egybekötött olvasásra. A sátorban, amikor a nap rásüt, nem lehet megmaradni, a sátor előtt részint nem egy felemelő környezet olvasgatni, másrészt a rengeteg légy rendkívül idegesítő. Pár száz méterre innen felfedeztem egy nagyon jó kis helyet, három szép fa a parton, szélvédett, de déltől mégis odasüt a nap, puha homok, és előtte, a hatalmas, monotonul hullámzó tenger látványa, az összes szépségével.

Majd minden délutánt most már ott töltök, ha nem fúj nagyon a szél, néha megmártózok a tengerben, 20 méterre ott a működő zuhany, és olvasok. Szerencse, hogy sikerült a tabbal ezt megoldani, és nem veszett kárba, hogy elhoztam párszáz könyvet. Fogynak szépen, naponta, kétnaponta egyet kiolvasok. Este, mikor szokás szerint kimentem a templomdombra naplementét nézni, ami aznap különlegesen szép volt, ahogy a sziget belseje felé néztem, az egyik hegy teteje lángolt. Na nem vulkánkitörés, de egy egész szép nap területen égett az erdő, amit a felélénkülő déli szél ráadásul élesztett, és terjesztett. Oltani, abban a magasságban, és azok közt a terepviszonyok közt nem lett volna értelme, de reggelre ki is aludt.

Szerdán délelőtt a séta helyett, mivel nagyon szép, szélmentes nap ígérkezett, kirándulni mentem. Már régóta kokettálok a közeli domboldalban fekvő két szép kis falucskával, a messziről is szép templomaival, szélmalmaival. Reggeli után neki is indultam. Mivel domboldalban fekszenek, bizony erőlködő tekerés, majd tolás következett. Az első kis falucska Agiosz Arsenios volt. Szűk kis utcácskák, sikátorok mentén fekvő, hófehér házacskákban élik meglehetősen nyitott életüket az emberek. Biztos nem sok turista vetődik erre, hisz csak egy egyszerű kis település, (kicsit meg is néztek, mint idegent) de minden háznak nyitva volt az ajtaja, főztek, ágyaztak éppen, öreg mama tévézett, és együtt énekelt vele, férfiak iszogattak, és mindezek 3-5 méterről. Furcsa úgy végigsétálni az utcán, hogy igyekezzek ne odanézni, ne belenézni az életükbe.

Két temploma is van a falunak, egy kékkupolás Görög-keleti, és egy katolikus. Az előző mellett a falu aprócska temetője, épp dolgoztak benne sírkövesek, így nem mentem be nézelődni, csak a kapuból csodáltam meg az egységesen hófehér márványból készült díszes síremlékeket. A közelebbieken láttam a fényképeket, a dátumokat, meglepően sok fiatal volt.

A másik templom köré igazi mediterrán környezetet varázsoltak, (vagy ebbe építették bele) hatalmas pálmák, bőven termő narancsfák, különleges déli fenyők közt nyúlt az égbe a vörös téglás épület két harangtornya. Az épület belsejét épp takarította 5-6 idősebb hölgy, ahogy belestem, rengeteg virággal díszítették, és mosták fel a padlóját. Ahogy néztem be, odajött egyikük, és mondta, angolul, ha be akarok menni, azért csak nyugodtan menjek mert ők takarítanak. Rövid sportnadrágban, pólótrikóban voltam, és tudva, hogy ezt nagyon nem nézik jó szemmel még a külföldi turistától sem, megköszöntem, és a nem megfelelő öltözékre hivatkozva nem mentem be. Ezt viszont Ő köszönte meg, feltűnően hálásan, és kicsit meglepődve.

A másik falu egyetlen látnivalója tényleg csak a tengerre néző kis kiugróra épített szélmalom volt. A két falu közt is volt egy malom, de felújítva, és nagyon ízlésesen, elegánsan kibővítve, egy nyaralót építettek belőle-köré, díszkerttel, luxussal, és bezártsággal. Ez, a kiugrón fekvő is szerintem nemsoká hasonló sorsa fog jutni, már el van kerítve, nagyon nehezen megközelíthető, és közvetlen mellette egy szintén elegáns kis szállodán végzik az utolsó simításokat. Igaz, a panoráma csodálatos!

Még egy kicsit kalandoztam a környéken, de más érdekesség már nem volt, ebédidő is elmúlt, így hazajöttem. A délután a szokásos „élvezetekkel” telt, olvasás, napozás, lustálkodás, alkonyatkor pedig séta a dombra, naplemente nézés, móló.

A csütörtök meglehetősen morcosan indult, csak 10 körül sütött ki a nap, de az erős szél így is megmaradt egész nap. Délelőtt most a másik, északi irányba indultam a tengerparti sétámon, olyan megfontolásból, hogy legalább visszafelé hátszélben jöhetek. Megint kimentem a hajóroncsos sziklákig, kiültem egyre, és csodáltam a napfényben fürdő tájat, a szélnek köszönhetően kristálytiszta volt a levegő, a környező összes szigetet lehetett látni, be lehetett azonosítani. A távolban még Szantoríni és Mykonos is felsejlett.

Ebédfőzés, az összes megelőző és követő tevékenységgel együtt, (bő másfél óra) majd délután olvasás a parton. Este kimentem megint a mólóra, de valószínű a halnaptár szerint különösen alkalmas az idő horgászásra, mert a móló tömve volt, alig bírtak egymástól bedobálni. És ahogy néztem, itt különleges szabályok nincsenek, van aki 5-6 készséggel űzi a horgászszerencséjét.

Ezt láttam megerősíteni a ma reggeli sétámon is, a partnak azon a szakaszán, ahol máskor egy lélekkel sem szoktam találkozni, szinte boterdő fogadott, legalább 8-10 horgász fejenként 2-3 botja meredt az égnek a homokba szúrt tartóból. Én azért jót sétáltam, szaporodott a kagylógyűjtemény. Most elmúlt dél, ebédfőzés, és utána ha lesz kedvem, bekarikázok egy kicsit a városba.

November 25. kedd. Katalin napja!

 

Pénteken végül lett kedvem, bebicikliztem a városba. Bevásárolni sem ártott, na meg igazság szerint volt egy kis elintézni valóm a Wind-nél. Amikor vettem a mobil wifi routert náluk, örültem, neki, ez az egy volt, adtam a sim-kártyámat a kislánynak, hogy üzemelje be, amit meg is tett. Természetesen Ő bontotta fel a csomagot, Ő csinált mindent, én fizettem, és élveztem, hogy használhatom. Aztán valamelyik nap nézegettem az elhozott katalógusukat, megtaláltam a szerkentyűmet, és mit olvasok? A csomag tartalma egy 3 GB-s adatforgalmat tartalmazó, a regisztrálásától 30 napig érvényes SIM kártya. Megnéztem még egyszer a dobozát, azon is rajta van ugyanez görögül, a csomag tartalmában fel is sorolja a sim-kártyát, viszont az nem volt benne, és a kislány sem mondta, kínálta. Tehát, valószínű megtartotta. Na, ezt mentem be megreklamálni.

Amikor tekertem be az izzasztóan szép időben, útközben még fel sem tűnt a néptelenség, megszoktam. A szupermarketeknél fogtam gyanút, zárva volt! Mentem tovább, az egész város hibernálva, csak a part menti éttermek, tavernák üzemeltek, így természetesen a Wind is zárva. Na most én a legutolsó ilyen lyukra futásomkor megnéztem a görög ünnepnapokat, erre a péntekre nem esett. Kenyér is kellett volna, egy pékség nyitva volt, természetesen kenyere már nem volt, mondta, hogy minden zárva. Igen, azt tapasztaltam, de miért? Csodálkozva válaszolt egy szóval: Santamaria-day! Hmm! Mikor látta, hogy nem nagyon értem, megmagyarázta, hogy minden szigetnek van több saját ünnepe, ez egy ilyen, amit csak Naxoson tartanak, és épp ma!

Dolgavégezetlenül visszatekertem, meg volt a mai sport! Délután már csak a szokásos séta, olvasás, csendes semmittevés! Ami olyan jó! Másnap, szombaton reggeli után újra elindultam. Örömmel láttam, hogy a szupermarket reménykeltően nyitva. Most ott kell bevásárolnom, készpénzem 2 €u30 cent van, azt tartalékoltam az itteni kisboltra, kenyérvásárlásra. A kisboltok vagy egyáltalán, vagy nem szívesen foglalkoznak kártyás fizetéssel. Az ATM-ből pedig nem szabad apróbb összegeket felvenni, mert úgy nem éri meg. Egy felvétel összegtől függetlenül 4.60 €u, plusz a felvett összeg 1%-a. Tehát pl. ha 10 €u-t felveszek, akkor a kezelési díj 4.70, ha 300-at, akkor 7.50. Azt az abszurditást, hogy mondjuk felveszek 4 €u-t, már fel sem vetem, mert akkor a kezelési díj 4.64, tehát több, mint amit kivettem. Így csak 3 havonta veszek fel kp.-t az addig a számlán gyűlő nyugdíjból.

A vásárlás majd hazafelé, most irány a Wind. Szombat van, de nyitva. A kislány szabadnapos volt, a vezető srácnak elmondom a bajom, ő dúrkál egy nagyot, majd közli, hogy nem talál olyan, felesleges SIM-kártyát, jöjjek vissza hétfőn, mikor a kislány lesz. Akkor hirtelen kedvet éreztem, hogy kikeressem a szótárból, hogy hogy mondják görögül azt, hogy Anyád! Na, mindegy, kell az a kis mozgás. Szétnéztem a parton, a kikötőben, bár kezdett feltámadni a nagy északi szél, ami eddig a pillanatig, (kedd du.) egyre erősebben fúj, már-már tombol.

Boltban egy nagybevásárlás, eddig a legnagyobb, sok minden volt benne, lassan fogytán az itthonról hozott alap, átmegyek itteni önellátóba. Bár bánni nem bánom, kicsit változatosabb lehet a kaja. Szombaton pl. finom disznópörkölt volt, vasárnap rizses hús. Hazajöttem, a főzőcskével, ebéddel, mosogatással, pakolással eltelt az idő, lassan rám sötétedett. Sétáltam egy nagyot a parton, és akkor, mint egy villám jött az ötlet, hogy költözök. Igazság szerint nagyon zavart már a rengeteg légy, mozdulni nem lehetett tőlük, az, hogy egész nap, mikor rásüt a nap a sátorra, nem lehet bent lenni, mert kész hőguta, na meg kell az a kis változatosság, a költözés izgalma.

Így este már a tettek mezejére is léptem. Rengeteg cuccom van, ugye bebútorozkodtam, asztal, matrac, zuhanyozó stb. Tudtam, hogy több forduló lesz, este neki is kezdtem, az asztalt áthoztam az új helyre. Ez közvetlen a parton van, a kis templomdomb tövében, egy facsoport közepén, árnyas takarásában. A fából készült járda, ami megkerüli a dűnés természetvédelmi területet, idáig vezet. Az is egy ok volt a költözésre, hogy a szomszéd telkeket sorban szántották fel, vetettek bele, tudom, hogy ahol én voltam, az is hamarosan sorra kerül. Nem akartam a gazdát sem, és magamat sem kellemetlen helyzetbe hozni. Magamat, hogy alkudni kelljen, hogy ugyan, azt a pár négyzetmétert hagyja már ki a művelésből, a gazdát meg, hogy ezt meg kelljen tagadnia. Nem beszélve arról, hogy ha ott szántás van, onnantól vége a kényelmes elzártságnak, ott vetnek, trágyáznak, szóval művelnek, és forognak.

Vasárnap kora reggel folytattam, egy fuvar a matrac, a bicikli pedálján áttolva, (nagyon nehéz, massziv), aztán az apróságok, és nem akart fogyni. 6 vagy 7 forduló volt, a végén már nem számoltam. Az ebéd már az új helyen főtt. Nagyon jó kis hely, bár az első benyomás az, hogy rettentően széljárta. Persze ez majd később derül ki igazán, most, a napok óta egész nap, egész éjjel tomboló északi szélben, ami 70-80 km-es lökéseket is produkál, nem csoda.

A hétfő a berendezkedéssel, a dolgaim újraszortírozásával telt. Mindennek megtalálni az új helyét, alkalmazni a dolgaimat az itteni adottságokhoz, nem is olyan egyszerű. De érdekes, és izgalmas. Egy hosszú sétára azért futotta az időből a parton. Nagyon nehéz az időjáráshoz igazodni. Igaz, hogy pl. tegnap egy pillanatra sem sütött ki a nap, elég hűvös volt a levegő is, de azért a nagyon nagy beöltözés, ami a szél ellen jó lenne, nem tanácsos, hisz azonnal beizzad az ember, és az szélben, nem egy jó ómen. A sétához így nekivetkőztem, és felvettem a vízhatlan esőszerelést, amin a szél sem fúj át. (eső nem esett egy csepp sem). Viszont nemcsak be nem engedi a levegőt, hanem ki sem. Így a süppedős homokban való gyaloglástól keletkező pára, izzadság mind bent marad, rövid idő alatt tiszta víz minden. Belülről. Szóval, nehéz eltalálni az öltözködést.

Este, mivel nap nélkül nincs, vagy alig van akkumulátor töltés, a TAB-on néztem egy filmet, (milyen jó ötlet is volt!), olvastam, játszottam Sudoku-t, egy kicsit görögöztem, és máris éjfél! Reggel meg is látszott, ¾ 9-kor még sosem ébredtem először! A mai délelőtt vízhordással, bolti kenyérvásárlással, fagyűjtéssel, ebédfőzéssel telt. Ebéd után a napon, ami ma már szépen süt, befejeztem a sokadik könyvemet. Töltődnek az akkuk is, azért tudtam most naplót írni. Ameddig ekkora a szél, (előrejelzés szerint pénteken enyhül) nem megyek a városba, nem sok kedvem van birkózni a széllel, birkóztam eleget Izlandon, most nem vagyok rákényszerülve. Belaktam az új helyem, jól érzem magam. Esténként kiülök a karosszékembe a sátor elé, és nézem a tengert, a naplemente gyönyörű játékait, a fények nélkül ezerszeresen ragyogó csillagokat, a kezdődő csillaghullás-szezont, a szomszéd Paros sziget fényeit, a ki-be futó halászhajókat, a nagy tengerjárókat, amelyeknek a menetrendjét már betéve tudom. Jó itt!

November 29, szombat

 

Megint egy jó nagy ugrás, kedden írtam utoljára. Ezek a napok eseménytelenül teltek, köszönhetően főleg az erős, és szinte folyamatos északi szélnek, amiben nem sok kedve van az embernek kirándulgatni. Szerdán még a szokásos tengerparti sétát is rövidebbre vettem, akkora szél fújt. Az öltözködési nonszensz! Ha beöltözöl a szél ellen rétegesen, egy perc gyaloglás után leizzadsz, és még jobban fázol a széltől. Ha meg nem öltözöl fel, akkor attól, egy szál pólót nagyon átfúj az északi szél. Kicsit zavaró volt ez az új táborhelyem szempontjából is, akár a főzésre gondolok, akár az éjszakai alvásra, amikor is a sátorponyva csattogása, és a hatalmas hullámok zaja nem éppen altatólag hat.

Már szerdán gondolkodtam emiatt az újabb költözésen. Este a közelben leparkolt egy szép nagy lakóautó, görög rendszám, a hátuljára nagy robogó csatolva, szóval egy komoly darab. Na, ennek a lakója sétált arra reggel, épp mikor a reggeli bundáskenyeremet sütöttem, és kávét főztem. Mivel a fa járdától 3 méterre voltam, és a terep arra épp nyitott volt, így mindenki, még az a kevés arra sétáló is mindent látott az életemből. Ez a férfi, (Joszif, mint bemutatkozott) tovább ment ennél, ő lelépett a járdáról, és odajött, megkérdezte honnan jöttem, mikor, stb., és hogy filmezhet-e, ahogy főzök. Hát ez volt épp a legutolsó kívánságom, de nem lehet udvariatlan az ember a házigazdákkal, hát persze, csak tessék! És szó szerint a kezem alatt, bele a serpenyőbe filmezett, az utánfutót, a sátrat, a zuhanyozót, mindent. Aztán felfedte az érdeklődés miértjét, ő turisztikai újságíró, 3 weboldalat működtet, oda ír cikkeket, készít filmeket az országa turisztikai érdekességeiről. Hát egy lettem ezek közül én is. Megkért, hogy ha nem zavar, csinálna velem egy filmes interjút is. Csinált is, a bundáskenyér meg szépen odaégett. Na, mindegy, ezzel majdnem vége is lett, még adott névjegykártyát, elkérte a nevem, email-címem, valamit felhívta a feleségét telefonon a lakókocsiban, hogy jöjjön, mert ilyet még nem látott! (persze ezt csak én gondoltam, magamban jót, bár már kissé kínosan nevetve.) Jött az asszony, bemutatkoztunk, pár szót beszéltünk, Ő ügyvéd, majd megkérdezték, hogy mivel kedveskedhetnek. Nekem elég lett volna, egy érzékeny búcsú is, mert mind a bundáskenyér, mind a kávé rég kihűlt, ők viszont végigsorolták a lehetőségeiket, úgy ételben, mint italban, amivel a lakókocsiból meglephetnek. Végül a kávénál maradtunk, elköszöntek, majd 5 perc múlva jött Joszif, egy negyedkilós őröltkávéval, és egy üveg Nescaféval. Végül is jól jött, mindketten jól jártunk, szerintem Ő ilyen alacsony gázsiért még nem csinált interjút.

Ez adta meg a végső lökést, hogy ismét egy kicsit arrébb húzódjak, beljebb a nyilvánosságtól. Nem sokkal, ez volt előtte a B terv, kb. 50 méterrel odébb, a parttól 30 méterrel beljebb. Sokkal szélvédettebb, (hatalmas előny mint kiderült) és eldugottabb. Gyorsan, kb. két óra alatt elintéztem, a közelség miatt gyorsan ment minden, a sátrat pl. le sem bontottam, egyben vittem át, felállítva. Már két éjszakát eltöltöttem itt, és jó döntés volt. Annyi talán a bonyodalom benne, hogy minden reggel az utánfutót a napelemekkel ki kell húzni a napra, mert be, a „lakásba” nem süt be a nap. Ugyanígy teregetni is a külső, naposabb, széljárta helyen kell.

A kíváncsiság. Érdekes emberek ezek a görögök. (Vagy én fagyok furcsa, faramuci egy kicsit, nem tudom.) Ma délelőtt kint a napon ott állt az utánfutó. A gyalogúttól jó 20 méterrel beljebb, viszonylag eldugott helyen. Volt egy kis szerelési munkám az elektromossággal, kiültem mellé a székbe, és csináltam. Az úton távolodott a templomdomb felől egy idősebb férfi, visszanézett egy pillanatra, és a nyiladékon keresztül épp meglátott. Na, abban a pillanatban csikorgó fék, leugrott a magasjárdáról, és jött. Ráköszöntem, ő rögtön a közepébe vágott, mit csinálok, mi ez, hogy működik, mire jó. Elmagyarázgattam, megmutattam a csukott utánfutón mindent, erre persze ment oda, és nyitotta (volna) fel a tetőt, hogy belenézzen. Na, ezt már azért nem, kicsit talán a kelleténél erősebben is, de rászóltam, mondtam, hogy elnézést, de ez azért már privát terület, és gyorsan rácsaptam a fedélre. Na, erre annyit mondott, hogy oké, és elment. Komolyan nem tudom, hogy én vagyok-e a „ronda”, de én tudom, hogy ezt nem tenném meg, nem kotnyeleskednék bele más magánéletébe. De, ahány ház, annyi szokás.

Az jutott eszembe, mikor idefelé az öreg török nem sokat zavartatta magát, ő tényleg kipakolt mindent az utánfutóból, belenézett minden dobozba, zsákba, zacskóba, kiborította még a szerszámokat is, de igaz, akkor az ő földjén voltam, ő volt a házigazda. Ez azért közterület. Ez vonatkozik arra a kis területre a bozótos közepén, ahol épp „lakom”. Szó szerint vette ezt mai második vendégem, szintén egy idősebb úr is. A bejáratot még 10 méterről sem lehet észrevenni, nagyon sűrű bokor közepén van a tisztás. De 2-3 méterről, ha benéz a sétáló, akkor már igen. Ő épp erre került, benézett, felujjongott, majd gyors görög beszédet zúdított rám. A sors furcsa szeszélye, hogy megint főztem, most az ebédet. Mondtam angolul, hogy sajnos nem értem, még nem megy ennyire a görög. Ő viszont az angollal volt így, tehát maradt az anyanyelvénél, de folyamatosan kérdezett, beszélt, és válaszolt is magának. Aztán meghívni sem kellett, egy perc múlva bent volt, benézett a sátorba, a lábasomba mit főzök, körbenézett mindent, majd mivel nem voltam jó társalgó, fogta magát, és elment. Megint csak az az érzés, hogy hát nem is tudom….

Péntek. Az utóbbi napok után megdöbbentő szélcsendre ébredtem, levél nem rezzent, a tenger mintha megint befagyott volna. Igaz, az előrejelzés ekkorra ígérte a szélirány megváltozását. Az ég viszont olyan egybefüggően szürke, és borult volt, hogy látszott, remény sincs, hogy aznap napot lássak. Így is volt, egész nap szinte szürkületi borongósság volt, amellett 20 fokos enyhe idő, amit ugye még a szél sem hűtött. Így hát irány a város. Megint megtámadtam Wind-éket, nem fogom rájuk hagyni a lenyúlt SIM-kártyát. Most ott volt a „kiskezitcsókolom” is, persze tudta miről volt szó, és rögtön mosta kezeit, hogy Ő bizony ideadta, és azt raktuk bele a routerbe. Ezen kicsit elvitatkozgattunk, szerencsére elraktam a blokkokat, így kiderült, hogy azt, amit belerakott, azt 3 nappal korábban vettem. Ők is megtalálták a gépben, nem volt mit tenni, elismerték, menjek vissza másnap, addig küldetnek egyet a központból. Hát másnap nem, (ez ma, szombat) hanem mondtam, hogy majd jövő szerdán. Abban már megegyeztünk, hogy mindenképp ott lesz.

Egy nagybevásárlás a szupermarketban, és jöttem haza. Mivel a kis helyet, ahol lesátoroztam, már előttem is használták, gondolom azért a turistaszezon közepén van itt forgalom, úgy döntöttem, hogy kitakarítom. Vettem egy 10 db-os, 100 literes szemeteszsák csomagot, egy gumikesztyűt, és neki is láttam. Fél óra alatt megvolt, két zsák lett tele a legkülönbözőbb üvegekkel, pet-palackokkal, sörös- és üdítős dobozokkal, csipszes-zacskókkal, szóval ilyen party-kellékekkel. Rögtön tisztább lett. Amúgy néha tényleg nem értem az embereket. Mikor kirándulgatok a környéken, sziklát mászok, olyan eldugott helyekre is be-felmegyek, amiről azt hinné az ember, hogy talán én járok ott először. De a legeldugottabb helyen is sajnos ott van a homo sapiens keze nyoma, természetesen szemét formájában. Végtelenül lehangoló látvány, és nagyon el tudja rontani egy hely szépségét pár ott hagyott üres üveg, doboz, stb. És itt nem szabad csak a turistákra hivatkozni, ugyanezt a gondatlanságot láttam én sokszor az itt lakóktól is. Pedig a sajátjukat piszkítják! Igaz, ilyenkor elég ha csak szűkebb otthoni lakókörnyezetemre gondolok….

Délután horgásztam is egyet, sovány sikerrel. Estére sajnos az akkuk tényleg a végét járták, egy gyors Londoni beszélgetésre tellett Kislányommal, 2 rész film a Csillagkapuból, és vége. Korai alvás!

Ma reggel viszont ragyogó kék ég, gyönge déli szél fogadott. Reggeli után „kicsaptam” az utánfutót napozni, én csináltam egy gyors nagymosást, majd sétálni indultam a parton. Felmentem a kis félszigetig és vissza, ez jó 6 km. Egy említésre való élményem volt. Félsziget végénél, ahol véget ér a strand, és sziklák kezdenek emelkedni, a felfelé vezető parti út mellett van egy-két ház, étterem. Ez már a víz fölött olyan jó 20 méterre van. Ahogy mentem fel, egyszer csak fentről egy harsány Kaliméra, felnéztem, hát nem az Úr szólt hozzám, hanem egy idősebb görög úr, vélhetőleg a lakó, egy lobogó görög zászló mellől, a tetőről. Visszaköszöntem, és nem hittem a szememnek, a tetőről horgászott. Épp akkor dobta be a csalit a jó 20-25 méterrel lejjebb levő vízbe. Távolabbról le is fényképeztem, mert ilyet még nem láttam, és nagyon a miértjét sem értem.

Aztán haza, kiteregettem, mint már leírtam, szereltem, ebédet főztem, elmosogattam, és most kiültem a napra naplót írni, hisz az akkuk megszedték magukat. Most már délután ¾ 5, még elmegyek vízért, az alkonyatban egyet még horgászok, majd jönnek az esti programok.

December 1. hétfő

 

Elég furcsa dolog leírni most, a napon süttetve magamat a tengerparton, hogy december 1. Igaz, legalább annyira furcsa volt 2011-ben Narvikban leírni azt, hogy július huszonvalahanyadika, mikor a sátoron kívül, a fjord partján csendesen havazott. Épp az jutott most erről eszembe, hogy milyen kár, hogy még nem találták fel a teleportálást! Azért most elugranék egy fél napra akár a Lappföldre, akár Izlandra. Megnézni az Auróra Boreálist. Ami még egy nagy álmom, és amiről nem mondtam még le. Persze a fél nap után rögtön sietnék azért vissza, itt most kellemesebb!

Szombat este meg volt a horgászat, és volt egy rövid igazi bosszankodás is! Alkonyatban mentem le, és már majdnem sötét volt, mikor az utolsóknak szánt bedobás egyikénél, közvetlen az orrom előtt hirtelen megnehezült a bevontatás. Azt hittem elakadt a szikla aljában levő növényzetben, de ahogy lenéztem, kicsit gyorsabban kezdett verni a szívem. Egy kb. 2 méter magasan a vízszínt felett levő szikláról dobáltam be. A meder tiszta és homokos. Nem tudom hol akadt meg a polip, mert a homokban követi a csalit, még ha ráharap, akkor is nehéz észrevenni a súlyról. Viszont az alattam levő szikla a víz alatt a mederig teljesen sima volt, és függőleges. Na ezt már kihasználta Őpolipsága, és a nyolc csápjának az összes szívókorongjával keményen rátapadt. Ahogy kihajoltam, és lenéztem, ott volt a vízszínt alatt közvetlenül, és Ő meg rám nézett. Megjegyzem ez volt a kisebbik polippal is, amit a kikötőben fogtam, csak a kikötő betonja érdesebb, és nem tudott olyan keményen megkapaszkodni. Ez igen! Kicsit megrángattam, próbáltam erősebben emelni, de nem volt szívem nagyon erőltetni, hisz biztos fájt neki. Ez az állóháború ment kb. 1 percig, aztán megadóan lazítottam a zsinoron. A 180-gr os ólom persze rögtön lehúzta a horgot, és olyan szerencsésen, hogy rögtön el is engedte a polipot, bárhol is fogta addig. Ahogy ezt megérezte, elengedte a falat, lágyan intett mind a nyolc karjával, és eltűnt a sötét vízben. Majdnem fogtam egy kapitális polipot, mert az volt, kb. 3x nagyobb mint a legutóbbi. Azzal vigasztaltam magam, hogy milyen rágós lett volna, vagy milyen sokáig kellett volna főznöm.

Vasárnap erősen párás reggelben néztem ki, vissza is húzódtam, de mire megnéztem a netet, és az emaileket, kitisztult az idő, elég erős déli széllel, és gyorsan melegedett. Reggeli után egy nagy séta, most az északi parton végig, ki a sziklás félszigetre. Mindig viszem magammal a póló fölé a vékonyabbik tréning felsőt, na most ez 100 méteren belül lekerült. Pláne mikor a szélvédett helyen a sziklát másztam… Jól kifáradva értem haza. A parton megint összefutottam két állandó „haverommal”. Két tünemény kutyusról van szó. Minden nap találkozunk, néha többször is. Egy fekete és egy vörös, igazából azt hiszem fajtiszta Street-mix-ek, de nyakörvvel vannak ellátva, tehát van gazdi valahol. Ők viszont a világ legszabadabb kutyapárosa. Övék az egész kb. 6-7 km-es homokos strandszakasz, amit naponta többször oda-vissza bekalandoznak. És közben játszanak, kergetőznek, a legvadabb, legnagyobb hullámokba rohannak be, sőt, láttam amint a szikláról nekifutásból vetik magukat egymás mögött a vízbe! Ennek megfelelően örökké csurom vizesek. Amúgy nem törődnek a világgal, elszaladnak melletted 2 méterre, úgy hogy rád sem néznek. Csak egymással foglakoznak. Próbáltam magamhoz hívni őket, a vörös torpant meg, nézett ahogy lassan, beszélve hozzá közeledtem felé, de az egy méter távolság volt a határ. Annál közelebb egyszer sem engedett, kapta magát, és futott a távolabbról rosszallóan figyelő párjához.

A másik kedvenceim a nyuszik. Tényleg rengeteg van itt a dűnék közti bozótosban. Nem lehet úgy sétálni, kerülni egyet sem, hogy ne lássak, ne fussak össze velük. Tilos a vadászat rájuk, (itt, mert a szigeten viszont egész nap hallani a lövéseket, néha ijesztően közelről) tehát itt nyugodtan tudnak élni, szaporodni. Néha megjelenik egy-két „sportember” gondolom kotorékozásra kiképzett kutyákkal, és mivel ezek üregi nyulak, azokkal hajtják meg szegény tapsifüleseket. Bár, sikert még nem láttam, pár buszma kutyát viszont igen, aki mikor feltűnt előtte a nyuszi, 1 mp múlva, mikorra észbekapott, már azt sem tudta merre kellene szaladni, úgy eltűnt a kis fehérfoltos fenekű nyuszika. Volt szerencsém épp ma reggel is egy villámébresztőhöz, épp napkelte volt, 7 óra körül, mikor édesded álmaimat vékony csaholások, és a környező bokrok eszeveszett szaggatása szakította meg. Kinéztem, hát egy falka, vagy 5-6 beagle szerű hajtókutya közvetlen a sátram előtt, az „udvaromon” ott rohangászott mint a mérgezett egerek, szimatoltak, majd mikor felnéztek, és a nyúl helyett engem láttak a sátor ajtajában ülve, meglehetősen morcosan, egy pillanatra tanácstalanul megdermedtek, majd ahogy rájuk kiáltottam, nyüszítve elhúztak. De az alvásnak akkor már annyi volt.

Tegnap dél körűre visszatérve, épp eszeltem az ebéden, mikor a nevemen szólítottak! A tisztás felöl, ahova már ki volt csapva napozni az utánfutó, hallom, hogy valaki törve kiabálja, hogy Laszló! Kinéztem, hát Joszif barátom volt, a pár nappal ezelőtti újságíró. Mint kiderült, ők elmentek, és a lakóautóval 2 vagy 3 nap alatt körbejárták a szigetet, majd visszajöttek, innen mennek majd komppal Athénba. És az apropó, amiért megkeresett, hogy közben megvágta és feliratozta görögül az általa készített riportot, és szerette volna megmutatni, mielőtt felrakja az internetes újságjaiba. Ezzel együtt szeretné, ha velük ebédelnék. Hát, jó! Leegyeztettük, hogy 2-re megyek.

Borotválkozás, gondolkodtam, én mit vihetek, de rájöttem, hogy illem ide, illem oda, sajnos semmit. Mikor odaértem, ezzel kezdtem, de gyorsan lehurrogtak, hogy felejtsem el! Kedvesen fogadtak, a férfi velem egyidős, a feleségének, Annamarie-nek 37 éves lánya van, tehát vélhetőleg Ő se tni, bár rendkívül jó karban van. Először megnéztük a filmet, majd még mutatott egy csomó másikat, hát szerintem Ők már tényleg bejárták az összes görög szigetet, legalábbis a nagyobbakat biztos. Beszéltünk a lakókocsiról, ami egy Hymer és tényleg nagyon szép, luxus színvonalú, valamint megmutatta a hajóját is, ami „természetesen” szintén van. Meg is magyarázta, hogy a felesége 3 éve örökölt egy nagyobb összeget egy nagybácsitól, és akkor vették mindkettőt. A kompok viteldíjára is rákérdeztem, de mivel Ő az internetes újságjaiban folyamatosan hirdeti a nagy komptársaságokat, így ingyen szállítják mindenhová. Ja, kérem! Így könnyű! Amúgy ahogy mondta, a viteldíjak, lakóautóra horribilisak.

A hajózás is nagy szenvedélye, tavaly Athénből Skóciába hajóztak fel kettesben. (Zárójel, egy őrült már megint kutyákkal hajt itt körülöttem.) Szóval színes egy egyéniség, sok mellett még kedvenc sportja, a (eredeti nevét nem tudom) a repülő motorcsónakázás, vagy siklószárnyas gumicsónak. Arról is mutatott filmet, épp Zakhintosz vizeiről szállt fel a gumicsónakkal, és két utasával megkerülték a szigetet, persze parádés légi felvételeket készítve. Mint igazi szakembert, megkérdeztem a véleményét a szigetekről. Santoríniről Ő is rossz véleménnyel volt, „kínaiak szigetének” nevezte, kétségtelen, mikor én voltam, akkor is rengeteg kínai turista volt. Mykonosra szépeket mondott, de csak télen, mert az idényben egy őrültekháza. És végül mindnél oda lyukadtunk ki, hogy nyáron ezekre a helyekre nem érdemes menni, mert mind kivetkőzik a valódi arcából, és a rengeteg turista egy szabvány külsejű, zsúfolt bulizós helyet csinál belőlük. Mutatott képeket a nyári Naxosról, erről a helyről, ahol most vagyok, hát megborzongtam!

Az ebéd finom volt, persze egy olyan, amit lakókocsi konyhában érdemes összeütni. Az alap Bolognai spagetti volt, igaz, nem spagettiből, hanem hosszú laskatésztából. Aztán mini pita volt tzatzikivel, majd egy szirupban érlelt gyümölcs, ami, a magyarázatuk szerint sem nem narancs, sem nem citrom, azt hiszem ez azonos, amit régebben én citrancs néven ismertem, a mai magyar nevét nem tudom. Aztán fetával és spenóttal töltött rétes, ebből még csomagolt is a végén. Ezt egy finom görög borral öblítettük le, majd kávé következett. Szóval jól éreztem, magam, kedvesek voltak, igaz egy szomorú „ megvilágosodásom” is volt, rájöttem, hogy megint mennyit felejtettem angolból. Egy bevásárlás, vagy egy alapfokú kérdezz-felelek még csak megy, de egy társasági beszélgetés, a legkülönfélébb témákról, már nehézkesebb. Bár, lehet, hogy ez már a korral is jár. Mindenesetre címeket cseréltünk, van egy meghívásom Athénba. Ha arra járok!

A délután már eseménytelen volt, illetve kimostam két lépcsőben a tréningruháimat, két fordulót mentem vízért, este pedig be a faluba ivóvízért. Nagyon aranyos élményem volt itt is. A templomdombon mentem gyalog, teljes sötétben, fejlámpával. Hirtelen két nyuszi rohant szembe az úton, majd belenéztem a lámpába, és ledermedtek. Néztek bele az erős fénybe, engem nem láttak, így lassan odaóvakodtam egy méterre hozzájuk. Leguggoltam, néztünk egymásra, illetve ők a semmibe, de idegesek voltak, tudták, hogy valami nincs rendben. Aztán levettem róluka  fényt, és huss, már ott sem voltak.

Sajnos megint egy kiscica áldozatul esett a nagy konténernek, hiába veszem ki őket, 10 perc múlva újra benne vannak, és ha ritkábban megyek arra, vagy ritkábban ürítik a konténert, egyszerűen odabent ülve éhen és szomjon halnak. Mint ez a kis tarka is, akit ülve találtam meg, de már nem volt benne élet. Egy másikat pedig a tenger sodort ki, valahogy belefulladt.

Reggel a gyors kutyás ébresztő után megreggeliztem, majd ismét egy nagy séta. Nagyon párás a levegő, szélcsend van, felhő még egy szál sem, viszont hatalmas hullámok jönnek nyugatról. Lehet, hogy esőt is hoznak? Mindenesetre csizmában mentem, mert a hullámok váratlanul rendkívül messze ki tudnak csapni. Érdekes a hullámok dinamikája is. Egy hétköznapi dolog, ahogy elindultam, itt feküdt a parton egy szakadt gumi strandpapucs, a hullám sodorta ki. Mentem tovább, és a párja jó 3 km-el odébb volt a homokba, ilyen távolságba sodródtak el egymástól. Kagylót gyűjtöttem, majd „hazaérve” kihasználtam a decemberi nyarat, egy nagy napozás, majd fürdés formájában. Megfőztem a chilis bab ebédet, majd mosogatás után levezetésképpen most kiültem a napra, és így megszületett ez a mai naplóbejegyzés.

December 4. csütörtök

 

Két borús, „energiaszegény” napon vagyok túl. Az utolsó bejegyzésben írtam a hullámok dinamikájáról, hát legalább annyira érdekes a felhőké is. Hihetetlen gyorsan tud változni egyik napról a másikra, sőt, egy óra alatt akár. Hétfőn még a hátralevő délután nyáriasan szép idő volt, de ahogy kezdett lemenni a nap, megjelentek délkelet felől a felhők. Kedden megerősödött a szél, ami délre viharossá fokozódott, és a Napot egész nap nem sikerült látni. Az hagyján, hogy nekem, hisz a hőmérséklet azért 20 fok felett volt, de a napelemem sem látta, ami azért nagyobb baj.

A szokásos séta azért meg volt, sőt, reggeli után, még az enyhébb szélben úsztam is egy kicsit. Valószínű rászokok, hogy amikor nem fúj orkánszerű, főleg északi szél, minden reggel úszom egy kicsit, részint jól esik, részint a víz stabilan 19-20 fokos, tehát kellemes. A nap többi része gyakorlatilag nézelődéssel telt, a partot jártam, kagylóra vadásztam, nézelődtem, és csodáltam az egyre erősödő hullámokat.

Az idény befejeztével megkezdődtek az építkezések, felújítások, útkarbantartás, csatornázás. Mindenütt nagy munkálatokban vannak, és megfigyeltem, hogy ezek a munkák folyamatosak. A hétnek mind a hét napján, szombaton és vasárnap is, reggel napfelkelte után, 8 körül megkezdik, és este naplementekor, 5 óra körül hagyják abba. A beton mixerek, a betonszivattyúk ugyanúgy hordják, és építik be az anyagot hétvégén is, mint a hét többi napján. Néha kisiparinak látszó módszerekkel, és eszközökkel dolgozik építkezésenként az a max. 3-4 ember, nem is lehet mondani, hogy olyan eszeveszettül ég a kezük alatt a munka, de érdekes módon minden építkezés szépen halad, egymás után nőnek ki a fehérre meszelt falú formaházak.

Kedden délután még egy kis szerelés is belefért, az utóbbi napokban megint elég csúnyán sír a hátsó tengely, pontosabban a sebváltó és a kontra, sőt, a kontra a legkisebb érintésre is blokkolva befog. Ugyanazt produkálja, mint az előző sebváltóm, Norvégiában, amikor Lofoten-félszigeten szét kellett szedni, és szervízelni kényszerültem. Tehát már rutinosan kaptam szét, és jól sejtettem, ki volt száradva mint egy sivatagi kút. Igaz, még eredeti, tehát jó másfél éves zsírozás volt benne, de azóta már sok egyéb mellett megjárta Izland meglehetősen dombos vidékeit is. Itt nincs, mert nem hoztam speciális Shimano váltózsírt, ami kellene bele, de a lehetőségeimhez képest így is elkényeztettem, hisz eredeti görög olívaolajas margarinnal töltöttem fel! Nem sok Shimano-váltó mondhatja ezt el magáról! Azóta csendben, hiba nélkül fut.

Szerda reggel még mindig viharos déli szél, a nap csak pillanatokra bújt ki a felhő mögül, de nem volt mit tenni, be kellett tekerni a városba, részint megjött a nyugdíj, és egy komolyabb készpénzt akartam felvenni, részint ideje volt bemenni a Wind-hez a SIM-kártyámért, amivel lógtak, addig, míg a feledés homályába nem merül. Mindkettőt sikerült gyorsan, és flottul elintézni, igaz, az ATM előtt kicsit szívtam a fogam, hisz a készpénzfelvételért 3600 Ft-ot vontak le.

Még nézelődtem egy kicsit a kikötőben és a városban, de a nagy szélben nem sok nyüzsgés volt, bebújtak az emberek a teraszok szélvédő függönyei mögé, így mentem vissza a szupermarketembe, bevásárolni is kellett. A napi szükségletek, most kb. egy hétre megint elvagyok látva.

Délután ha lehet még jobban megerősödött a szél, napnak reménye sem volt, ezért a laptoppal kiültem a kikötői konnektorhoz, amit már elég rég tettem, és ott töltöttem rá, és a TAB-ra annyit, hogy este netezni, olvasni, és filmezni tudjak, hisz másként elég korán aludni kellene, hamar jön a sötétség. Korábban mint szoktam már hatkor elmentem ivóvízért, ez valami megérzés volt, hisz ahogy visszaértem, meghazudtolva minden meteorológiai előrejelzést, már kopogott az eső. Ami kitartott egész éjjel, sőt a távolból kemény vihar villanófényei látszottak, és folyamatos morajlással dörgött az ég. Keresztet vetettem magamban a mai napra is.

És mikor felébredtem, 8 körül, gyönyörű kék ég, teljes szélcsend, és sima tenger fogadott. A mai nap egy igazi álomnap volt megint az időjárás szempontjából. Reggeli után egy hatalmas, és csodálatos tengerparti séta, amihez még a pólótrikó is sok volt, folyt rólam a víz. Mikor visszaértem, gyorsan fogtam a hálózsákot, fürdőnadrágba bújtam, és egész délután kint napoztam a parton, fel is égtem egy kicsit. Nagyokat úszkáltam, és mivel kicsit feljebb mentem a parton, az innen kb. 3-400 méterre levő tusolóig, így minden fürdés után le is tudtam csapatni a sós vizet. Csodálatos volt, annyira, hogy az ebédfőzéshez is csak 4-kor kezdtem neki. Valószínű a mai vacsora meg lesz spórolva, rendkívül belaktam.

Ma sikerül a napról mindenemet jól feltölteni, este tobzódok a szórakozásokban, film, könyv, net, minden mi szem-szájnak ingere. Volt egy sokkoló élményem is délután, ezt még elmesélem. Fekszem a parton, égetem magam, olyan félálomszerű állapotban, mikor az útról motorzaj hallatszik. Ez elég ritka, napi 5-6 autó, pláne feljebb le van zárva az út, csatornáznak. Kicsit felemelve a fejem arra néztem, és nem hittem a szememnek! Kisteherautó, nagy ponyvával, és a ponyva oldalán nagy betűkkel: Házhoz megyünk: PURINA takarmányok. Boldva….. és telefonszámok. Magyarul! Először hirtelen megijedtem, hogy napszúrást kaptam, de nem, ez igazi volt. Házhoz megyünk! De hogy ennyire?? Két hónapja lassan, hogy egy magyar szót nem láttam, nem hallottam, és tessék! Naxoson jön a Purinás autó! Kíváncsi lettem volna, hogy onnan vették meg az autót, (valószínűtlen) vagy valaki kiruccant a szolgálati kocsival, (de miért pont ide?) vagy ide szállítottak? (teljesen valószínűtlen) A titok, örökre az marad, sajnos a rendszámát már nem sikerült megnéznem.

Lassan alkonyodik, még megnézem a kikötői horgászokat, nincs még kedvem bevonulni a sátorba. Remélem holnap folytatódik ez a remek idő!

December 9. kedd

 

Ebből a kicsit hosszabb szünetből két dologra lehet következtetni, vagy nem sütött a nap, és le vannak merülve az akkumulátorok, vagy nem történt különösebben semmi az utóbbi napokban. Vagy mindkettő. Igen, az a csütörtök esti fohász a remek idő folytatásáért, nem igazán talált meghallgatásra odafent. Pénteken kezdődött a borulás, igaz, délelőtt még kifogtam egy szép időszakot, épp amikor elmentem egy nagy biciklikirándulásra, de péntek estétől egész most, kedd délig szinte alig láttam a napot, viszont égi áldásból, mindenféléből részesültem bőven.

Tehát pénteken, mikor felébredtem, és kinéztem, ígéretesnek látszott az idő, teljes szélcsend, kicsit fátylasan, de sütött a nap, 20 fok fölött volt, gyerünk kirándulni! Pár kilométerre délre van egy kis üdülőfalucska, Mikri Vigla a neve, sok szép képet láttam már róla, piszkálta a fantáziámat. Indulás után nem sokkal az út a távolból már megcsodált hatalmas sziklagörgetegek mellé kanyarodott, illetve kapaszkodott fel. Közelről még elragadóbb volt a táj, az egész olyan, mintha óriás gyerekek óvodájába került volna az ember, szétdobált dobókockák, labdák, építőjátékok közé, ahol persze minden sziklából van kifaragva. Sok százezer, vagy talán millió év hagyta rajta a tájon a keze nyomát, hatalmas viharok, folyamatos szél, az esők, és talán még a jégkorszak is formálta ezeket a gigászi szétdobált „kavicsokat”, bámulatos, szinte művészi formákat alakítva ki a kemény szürke gránitból. A méretekre talán jellemző, hogy egy-egy ilyen magányosan álló kőmonstrum belsejében az idő komoly méretű barlangokat alakított ki, akkorákat, hogy szinte lakni lehet benne. A „szintét” azonnal megcáfolta az egyik kanyar után, az úttól nem messze fekvő barlang, aminek az út és tenger felőli része, a barlang eredetileg tátongó szája be volt falazva, ajtó-ablak benne, tehát valamikor laktak benne. Az ajtón lakat volt, az ablak bedeszkázva, nem sikerült bekukucskálni. Pár méterre tőle két hasonló terem a szikla belsejében, az egyikben valamiféle raktár volt rengeteg lommal, bútorokkal, a másik láthatóan istállóként funkcionált. A környezetében magasra nőtt aljnövényzet mindenhol, tehát azért vélhetőleg elég régen használták, illetve lakták.

A kis üdülőfalu kezdete szinte csak a kitáblázásból vehető észre, végig a tengerpart, és a felkapaszkodó domboldal be van építve, szebbnél szebb, hangulatos, sőt pompázatos villával. Ez is azt az elméletemet igazolta, hogy sok ilyen nyaraló befektetésnek, és nem rendelésre épül, hisz legnagyobb része meg van hirdetve eladásra a sok-sok ingatlanügynökség valamelyikének reklámtábláján. Az árak is persze mesések!

A falucska gyakorlatilag halott volt. Agia Annán, ahol én vagyok, legalább halászok, földművelők élnek egy páran, mint őslakósok, Mikri Vigla viszont szinte teljesen üdülőkkel van beépítve, amik persze most üresek. Egy szupermarket, több taverna, stúdiók, appartmanházak, szállodák, mind hibernálva, az ablakok bedeszkázva. Egy emberrel találkoztam, egy öreg dolgozott a falu végében levő kis kertjében, a szomszéd telken pedig legelésztek a kecskéi. Megálltam lefényképezni őket, kíváncsi jószágok voltak, azonnal odasereglettek a kerítéshez. Balkezemet benyújtottam, hogy megsimogassam őket, a jobbal fényképeztem. Igenám, de a kecske falánk jószág is!

Pár napja, mikor a nagyollóval apró gallyakat vágtam a tűzgyújtáshoz, elmerengtem, és a bal kisújjam begyét egyszerűen átvágtam az ollóval. Vérzett is rendesen, kimostam, bekötöztem, és hogy vízálló legyen, valamint ne szennyeződjön, a szemét összeszedéséhez vásárolt gumikesztyű egyik újját levágtam, és ráhúztam, hogy védje. Természetesem a kíváncsi és falánk kecske első dolga az volt, hogy ezt a sárgán rikító ígéretes valamit bekapta, ráharapott, és letépte az ujjamról. Jóízűen megrágta, majd – szerencsére – túl gumiízűnek találta és kiköpte. Kötözhettem újra itthon, bár ma már szépen gyógyul, nincs bekötve.

Aztán megint kiértem a partra. Egy magasba szökő, kiugró kis félsziget zárta, vagy kezdte ezt a partszakaszt. Itt is hatalmas kőgörgetegek egymásra dobálva, természetesen ezt is megmáztam. Csodálatos homokpad kezdődött itt a parton, széles, és láthatóan lassan mélyülő aranysárga homokstrand. Fentről nézve csalóka lehet a hossza, így kíváncsiságból itthon a Google Earth-on megmértem, négy és fél kilométer hosszú, zavartalan strand! Csodaszép volt. Teljesen néptelen, csak sejteni tudom, milyen lehet nyáron!

Fent elidőztem egy kicsit, kiültem a csúcsra, és mivel (még) teljes szélcsend volt, gyönyörködtem a  tájban. A magasból jól felismerhetően kirajzolódtak a Kis-Kikládok környező, a tengerben szétszórt szigetei, amiket most már olyan sokat nézegetek tiszta időben, és annyiszor kerestem mér rá a térképen, hogy mostanra mindet név szerint felismerem. Szinte a csúcson, megint csak hatalmas sziklák árnyékában egy egész kis tanya volt itt is beépítve. Ez már lakottabbnak tűnt, minden csak a környék szikláiból volt építve, a kerítés, a falak, minden, sőt, még a villany is be volt vezetve.

A domb alsó része hasonlatos volt ahhoz a dűnés részhez, ahol én lakom. Valószínű nyáron ez is jobban benépesül, hisz az érdekesen növő, terjedelmes, de viszonylag alacsony fák, cserjék, bokrok karéjában, a sűrű ágaktól védett beugrókban több helyen is megtaláltam táborhelyek nyomait, olyanokat amiben én most élek. Ötletes bútorzat, a fákon még ott voltak a mécsesek, és megint csak szomorúan láttam, hogy majdnem mindenütt ott volt az emlékként otthagyott szeméthalmaz!

Délutánba hajlott amikor visszakarikáztam, az ebéd az egyben volt a vacsorával, már csak egy pár narancsot csemegéztem el este. Késő délután beborult, a megélénkülő, meleg déli szél hatalmas, vastag felhőtakarót sodort északnak. És azt lehet mondani, hogy ez mostanáig tart. Péntek este már szitált az eső, szombat, vasárnap hasonló volt, és mind gyakrabban zendült meg az ég, egymást érték a dörgéssel, villámlással és orkánszerű széllel kísért viharok. Szélvédett helyen vagyok, de azért egy hátránya ennek is van, a rám boruló, apró és rendkívül szúrós tüskékkel rendelkező fenyőfákról bizony a nagy szél és az eső ezeket a tüskéket lerázza, a tavalyi, megszáradtakat leveri. Ez takar mindent, az előteremet, a fóliával borított „udvart”, mindent.

Hétfő reggel még az élményeket megfűszerezte egy nagy jégeső is, na az aztán ami még fennmaradt tüske, garantáltan leverte. Sétáltam ezeken a napokon is nagyokat, hisz van gumicsizma, rendkívül jól funkcionáló esőszerelés, tehát elázni nem tudok. Megint csak az a sokadszor említett hátrány talán, hogy nagyon jól zár, és azonnal beleizzad az ember, hisz nincs hideg. Kagylókat is gyűjtöttem persze. Szombaton a parti homokot vizslattam, mikor jött szembe egy távolról bohém művészléleknek tűnő pár. Közelről még jobban azok voltak. Üdvözöltük egymást, kérdezték, mit gyűjtök, majd ők is megmutatták. Van egy apró, gyöngyházfényű, egészen lapos fehér csigafajta, ami állítólag csak ezen a szigeten található. A nevét is a szigetről kapta, és nagyon ritka. Na, Ők ezt vadászták. Ékszereket csinálnak belőle, mutattak is mintákat, valóban, mindkettőjükön csak olyan nyak- és karláncok, gyűrűk voltak, amibe ez a kis csiga volt beépítve, többnyire valami ezüstös fémbe, illetve nyers bőrbe. Érdekes, szép és látványos volt valóban.

Innen jött a hirtelen ötlet, hogy nekem is annyi apró, sárgás-drappos színű egyforma csigakagylóm van, hogy felfűzöm őket én is nyakláncnak.  Neki is ültem, érdekes módon a zárt, vastagabb résznél szinte mindegyiken kis lyuk volt, valószínű a tenger aljában történő hánykolódás koptatta ki. Így könnyű volt vastag damilra fűzni. Ami nem volt lyukas, azt – fúróm nem lévén – a késnek, baltának, ásónak hozott fenőkövön megkoptattam, megvékonyítottam, és így már könnyű volt tűvel is átlyukasztani. Kész lett, szép lett, (nekem legalábbis mindenképp egy szép emlék) de azért közben eszembe jutott, hogy azért jó, hogy senki nem látja, hogy egy hatvankettedik éves vén bolond nyakláncot fűz kagylóból magának, mint egy tízéves kisgyerek.

Vasárnap délután csillant meg a reménye annak, hogy talán nem fog aznap már esni, bár nap nem volt, de szélcsend az igen, kellemes, langyos, megint csak igazi kirándulóidő. Gyorsan biciklire pattantam, és hirtelen ötletként betekertem a városba. Hiányzott már a mozgás, és vasárnap délután-este még nem láttam Chora-t. Nem is volt mit nézni. Szinte minden be volt zárva, (advent?) egy-két kikötői taverna és kávézó teraszán ültek páran, magában a városban szinte semmi élet, olyan igazi vasárnap esti lagymatag csend volt. Sötét volt mire hazaértem, és nem meglepő módon, ahogy megálltam a kis kuckómnál, elkezdett esni csendesen az eső.

A főzés persze nem egyszerű így, nem cselekedtem igazi „kishangya” módra, nem gyűjtöttem száraz fát tartaléknak, ameddig lehetett. Komoly cserkészi szakértelemre teszek szert a tűzcsiholás terén. mindenesetre minden reggel megfő a kávé, megsül a ham and eggs, délben elkészül az ebéd, szóval azért megoldom. Ma éjjel is még egész éjjel esett, reggel óta viszont alig. A délelőtt takarítással telt, kis rendet raktam a sátorban, fát gyűjtöttem, most ebéd előtt vagyok, kiültem a kikötőbe részint áramért, részint egyben megírni az elmaradt mesélni valómat. Reggel erősdéli szélre ébredtem, most, egy óra alatt fordult meg, erős északira. Felhőket ez is hoz, az előbb is ragyogó napsütés mellett elkezdett szitálni az eső, szerencsére csak pár percig. Holnapra egy kis naposabb időt ígérnek, ami nem is rossz, hisz szerda bevásárló nap, megyek be megint a városba.

December 14. vasárnap

A keddi, utolsó napi beszámolóm óta most van az első zavartalanul napsütéses nap, amit jelez az is, hogy a napelemek két óra alatt teljesen feltöltötték a laptopot és a TAB-ot, tehát tudok írni. Az itteni tél kezdőnapjait élem itt is. Ez abból áll, hogy frontok, szélirányok, és hatalmas egybefüggő felhőzetek himbálóznak fel-alá a Földközi-tenger medencéjében. Naponta követem, (naponta többször) a különböző meteorológia térképeket, műhold- felhő- szélirány- csapadék- és hőmérsékleti térképeket, tehát képben vagyok. Ez az ingadozás kölcsönöz egy otthoni, mérsékelt égövi értelemben vett április végi szeszélyességet a mindennapoknak. A víz még mindig 19-20 fok, nagyon kellemes, a reggeli úszások, megmártózások megmaradtak, kivéve ha nagyon cudar szél fúj. A levegő hőmérséklete ennek megfelelően nem tud igazából lehűlni, most a héten nappal 14-19 fok között volt, éjszaka 13-16 fok. Most, hogy zavartalanul süt a nap, újra égeti a tarkómat ahogy kiültem írni, és pólótrikós hőmérséklet van.

Ennyit az időjárásról. A szerdára beígért napos idő relatív volt, reggel még tényleg arra ébredtem, így reggeli után rögtön a városba indultam. Óvatosságból az esőszerelés azért bekerült a csomagtartóba, ami később nagyon jó ötletnek bizonyult. Csavarogtam odabent megint egy jó nagyot, mindig felfedezek valami új kis üzletet, látnivalót, eldugott kis zugot, és persze végigjárom a már többször látottakat is, hisz „ez az amit nem lehet megunni”, mint ha jól emlékszem a Túró Rudi reklám mondta nem is túl régen.

Dél múlt jócskán, mikor a kikötőben sétálva távolról befeketedett az ég alja, gyönge morajlás is hallatszott, a teraszokról elkezdték a székpárnákat behordani, ez pedig figyelmeztető jel, az itteniek tapasztalatból már biztos jobb időjósok, mint bármelyik hivatalos előrejelzés. Indultam én is haza, persze előtte útba ejtve a szupermarketet. Pakoltam rendesen a kosarat, a pénztárnál kicsit meglepődve konstatáltam, hogy bőven túl léptem a heti keretet. De ami kell, az kell! Mikor kiléptem, az ígéretből valóság lett, szakadt az eső. Bebújtam a vízálló szerelésbe, és fütyörészve tekertem haza az amúgy kellemes, szélmentes időben. Le is izzadtam rendesen a túlöltözöttségtől, és a szellőzetlen szereléktől.

Nem sokkal később elállt, és így megsüthettem zavartalanul ebédre azt, amire a boltban váratlanul kattantam rá, a lekváros palacsintát. Pedig csak egy nagy doboz eperdzsemet láttam meg, és onnan asszociáltam egy villanás alatt a palacsintára. Jó ötlet volt, nagyon jól esett, mind a 12-t benyomtam egyszerre. Igaz, nem otthoni méret volt, hisz a serpenyő átmérője határt szabott a nagyságának. (Annyira bejött, hogy ma is az lesz. Hoztam 40 deka disznócombot, amit az elmúlt három napban hűtés hiányában meg kellett ennem, ebből két nap disznópörkölt volt, egy nap rizzsel, egy nap főtt krumplival, majd tegnap a 3 napig pácolódott szeletet sütöttem ki, tejes-vajas krumplipürével, és paradicsomsalátával.)

A sütések-főzések kicsit nehezebbek az esős időben, bár most már 3-4 napra előre be vagyok spájzolva (viszonylag)száraz fával. Csapás volt, hogy a Conrádban elég jó pénzért vásárolt gázpisztolyom, ami tulajdonképpen egy tölthető konyhai karamellizáló, de a magas hőfokú szúrólángja okán nagyon alkalmas volt gyors tűzgyújtásra, szóval ez a  szépreményű csoda 2 hónap alatt megadta magát. A szelep romlott el, nem lehet elzárni, így a beletöltött gáz pillanatok alatt elmegy. Jó ötlet volt a Bear Grylls-féle túlélő-gyújtó el hozatala is, hiszen 2 napja már azzal csiholom a tüzet, meglepően gyorsan. Persze, szerdán azért majd veszek egy sima öngyújtót, hisz gázom is van még tölteni.

Mint szinte minden beírásban olvasható, elég gyakran romlanak el dolgaim. Ez egy ilyen úton meglehetősen bosszantó, főleg mikor az ember a „nagyobb nevek” iránti bizalomból több pénzt is hajlandó kiadni valamiért, hogy ne „gagyi kínait” vegyen, aztán ebben a márkás cuccban csalódik legnagyobbat. Bár, egyáltalán nem meglepő, hisz köztudott, hogy létezik a „tervezett elavulás” fogalma, hisz ha nem építenék bele egy-egy eladott dologba a gyenge pontot, tehát az elromlás lehetőségét, a később termelt cikkeket egyszer csak nem tudnák eladni. Így van ez az egész világon, már nagyon rég óta. Tudott, hogy már 1924-ben a villanyizzók gyártói megegyeztek, hogy úgy építik össze a villanykörtéket, hogy azok max. 1000 órát világíthassanak. Mellesleg az ez időpont előtt gyártott „ősi” villanykörték közül pl. egy Kaliforniai tűzoltóállomáson már 110 éve világít egy, és valamelyik múzeumban is olvastam Edison eredeti izzói közül egynek a működőképességéről.

Szóval ez az eszmefuttatás csak egy kis bosszankodás levezetése volt, a kilyukadt matrac, a két felfújható párna, a feszültségmérő műszerem, a TAB, az E-book, és most a gázgyújtó tönkremenetele miatt. Ez van! Szerdán estére megint rendesen beborult, majd, már a sátorba filmet néztem, mikor egyszer csak egy takaros kis vihar keletkezett, és épp a sziget, illetve épp a sátorhelyem felett. Alig lehetett hallani a filmet a folyamatos égzengéstől, és a zápor dobolásától a ponyván, bár viszonylag védett helyen vagyok. Az egyik lecsapó villám negyven évesnél is több emlékeket ébresztett bennem. Öt másodpercenként csapott bele a környékbe, a közelbe, szinte folyamatos volt a dörgés, mikor az egy fülsüketítő hatalmas csattanás, és egy szinte a sátorban robbanó villanás olvadt egybe, és a sátor egy nagy légnyomás horpasztotta be. A zárt sátron átfújó levegőben érezhető volt az elektromos kisülés ózon szaga, a fülemen levő fülhallgató ellenére egy pillanatra szinte megsüketültem. Reggel körbenéztem, de nem találtam látható nyomát, valószínű a dombtetőn pár méterre álló kistemplom keresztjébe, illetve az azon levő villámhárítóba csapott bele, ami levezette. A nosztalgiázás pedig egy 42 éves emléknek szólt.

Ferencvárosban, a pályaudvari laktanyában laktam fél évig, itt volt a mozdonyvezető tanfolyam. 20 éves voltam. A szállástól kb. 500 méterre volt a Sport-büfé, esténként itt gyűlünk össze, és tettünk a következő reggeli másnapos ébredés érdekében. Így volt ez azon a nyári napon is, amikor késő délután egyedül indultam a többiek után. Mikor kiléptem, már fekete felhők úsztak a pesti égen, dörgött is, éledezett a vihar. Különösebben nem érdekelt, meleg volt, és az odáig, illetve a síneken átvezető felüljáróig vezető út mellett összefüggő, magas nyárfasor állt, ahová egy nagy zápor elől be lehetett húzódni. Így is volt, hirtelen leszakadt az ég, és én beugrottam a legközelebbi fa oltalmába, szorosan a törzshöz simulva bújtam el a zivatar elől. A dörgések közül az egyik egy nyers, durva reccsenő csattanás volt közelről, egy villanás, és máig emlékszem az ez rögtön követő ózon illatára. A zápor két perc múlva elvonult, én indultam tovább, de gyorsan földbegyökerezett a lábam. Tőlem alig 10-15 méterre, a harmadik fának a törzse jó 3 méteres magasságtól kezdve le volt hasítva, a fa apró szilánkokra forgácsolódva beterítette a járdát, és a tövénél egy félméteres gödörből a föld ki volt fújva. Odacsapott a villám. 20 éves fejjel csak egy pillanatig gondolkodtam el rajta, hogy hú, ez nagyon közel volt, és az a 15 méter milyen kevésen múlt, mindenesetre a fadarabok közül egy nagyobbat elvittem emlékbe, sokáig őrizgettem is, ma már valahová elkallódott. Az útjaim során sok vihart átéltem sátorban, sok közeli, látott villámcsapást, de azóta ez volt a legközelebbi. Ez volt a második amit megúsztam, és rögtön arra gondoltam, hogy na, talán majd a harmadik….

Ez a vihar egy három napos rosszidő kezdete volt, dél felől végeláthatatlanul úsztak fel a felhők északra, egy zárt, szürke takarót terítettek a belátható környékre, és naponta kb. 20-szor eredt el a szitáló eső, ami soha nem tartott tovább negyedóránál, és meleg volt, de a hangulatomat nem igazán javította. Azért tettem a dolgomat, napközben soha nem bújok sátorba, sétálok nagyokat, csak azért jobb fürdőnadrágban tenni ezt, és mindent, mint esőszerelésben és gumicsizmában főzni, sétálni, fát gyűjteni. Séta közben már lassan egy hete találkozom (egyedüliként) egy húsz év körüli sráccal, akia  partot járja mint én, csak sokkal lassabban, távolból úgy nézett ki, mint aki folyamatosan a kagylókat lesi, gyűjti. Aztán egyszer közelebb kerültünk, és fény derült a ténykedésére. Egy pillanatig zavarban voltam, nem értettem a kezében levő fémkereső detektort és a homokszitáló nyeles kisvödröt, de gyorsan megvilágosodtam. A strandok homokjait járja végig, és vizsgálja át meglehetősen akkurátusan a fémkereső detektorral, majd ahol jelez, megmeríti a szitás vödröt, átszitálja a homokot, és ha szerencséje van, (márpedig szerintem reális az esélye) abból pénzek, ékszerek kerülnek elő. Saját magam is többször találtam kagylókeresés közben aprópénzt. Ha a nyári tumultuózus fényképekre gondolok, itt több tízezren fordulnak meg egy évben. A puha sárga homokba leejtett bármilyen apró tárgy abban a pillanatban eltűnik, a megtalálása, még ha azonnal észreveszi is, szinte reménytelen. Veszítsen el csak minden ezredik nő egy fülbevalót, egy gyűrűt, vagy naponta csak pár euró vesszen bele a sárga homokba, így idényvégére, összességében biztos szép summát tesz ki. Ha a fiú befektetett, és csinálja, biztos megéri.

Szintén valamelyik est sétán figyeltem fel egy part felé közeledő, attól pár méterre levő furcsa szerkezetre. Ék alakban öt darab előre mutató PET palack volt egy furnérlemezhez erősítve, a tetejére pedig vitorla gyanánt egy hungarocell doboz volt rögzítve. És a szelek, hullámok szárnyán elsüllyeszthetetlenül sodródott, most épp ide, az orrom elé. Közben egy kis segítségemmel partot is ért. A fehér „vitorlára” vastag filccel két név volt felírva görög betűkkel, valamint Szantoríni, és egy júliusi dátum. Nem tudom mennyit csavargott a modern palackposta azóta, merre járt, de én újra útjára bocsájtottam. Az esti szél, és az áramlás, a dagály, gyorsan ismét partra tette. Másnap délelőtt viszont mikor újra sétálni indultam, megint próbálkoztam vele, és ekkor már perceken belül alig látszott a távolban, gyorsan elragadta a szél.

Tegnap, szombaton következett be az aktuális fordulás a hömpölygésben, ma már északról fúj a szél. Éjszaka szerencsére ki is söpörte az egész környéket, most reggel óta ragyogó napsütés van, szárítva az utolsó három nap elázott dolgait, és hizlalva az akkumulátoraimat. Ezek a felhőktől függetlenül minden reggel ki vannak téve „napozni”. A közelben futó járdáról jól láthatóan. Általában zárom, hiszen benne töltődik a laptop és a Tab, de ha szem előtt van, nem mindig. Hét végeken azért még mindig jönnek kirándulók, elég nagy a fajárda forgalma, ami megkerüli a természetvédelmi területet, a bozótos dűnét. Sokan kiszúrják a furcsa szerkezetet, megállnak, illő távolból megnézik, találgatják, hogy mi lehet az. Épp tegnap jött egy majd velem korabeli férfi, egy kisfiúval és egy kutyával. Bent mosogattam, ráláttam az utánfutóra. Mikor a homokon és a dűnéken keresztül felé indult, már tudtam… Odament, és is elindultam kifelé, ő körbejárta, majd mivel látta, hogy a lakat csak be van akasztva, de lezárva nincs, természetes mozdulattal akasztotta azt ki, és emelte fel a tetőt, hogy bent is szétnézzen. Épp akkor értem oda, és csaptam vissza a tetőt a kezéből a helyére, és kellő udvariassággal közöltem vele, hogy talán ez azért mégis csak egy privát dolog! És még meg volt sértődve! Nem tudom. Én vagyok furcsa, vagy azt várom el az emberektől ami nekem természetes, de eszem ágában sem lenne pl. odamenni az úriember autójához, és puszta kíváncsiságból kinyitni a csomagtartó fedelét, hogy szétnézzek benne. Ez valami hasonló. Mind jobban nem szeretnék a nyári tömegben, a főidény zsúfoltságában itt táborozni. Most viszont nagyon jó!

December 18. csütörtök

 

Túl vagyok az ebéden, és mivel egész délelőtt csodálatos idő volt, zavartalan napsütéssel, híztak az akkumulátorok, úgy gondoltam megint meglátogatom a blogot. Persze ma azt hiszem a most „elírt energiát” már nem fogom tudni pótolni, hisz a kánikulai délbe nyugatról belezavart egy kis szürkeség, ami sajnos mostanra már Naxos fölé kúszott, beborult, a távolból újra égzengés hallatszik.

A mai ebéd nagyon finom volt, mióta itt vagyok, először főztem főzeléket. Amúgy szinte mindegyik fajtáját szeretem, 3 kivétel van, a sárgarépa, (de tudok fütyülni) a zöldborsó, és a kettő keveréke az un. finom-főzelék. Különösen szeretem viszont a zöldbabot. Mióta bejárok a városba, és bejárom azt, lassan mindenütt jártam már, többször eszembe jutott, hogy piacot még nem láttam. Pedig a piacokat egy meglátogatott városban sem hagyom ki. Csodálatos helyek! Legyen az Párisban a Les Halles, vagy a Velencei halpiac, vagy hogy hazai pályát és példát mondjak, a Korfu-i piac, a rengeteg friss zöldséggel, gyümölccsel, a zsákból árult friss fűszernövényekkel. És eddig Naxoson még nem találtam piacot. Egész keddig, amikor is belebotlottam. A posta utcájában régebben is láttam már a nagy parkoló mellett egy üres kis teret, egy-két asztallal, ládatartó polccal. Hát ez az! De méreteiben negyede bármelyik Szegedi lakótelepi kispiacnak. Aztán rájöttem, hogy idényen kívül vagyunk, és hiába terem most a legtöbb zöldség, és gyümölcs, hiába szedik mindenhol a földből az újkrumplit, nincs külföldi vevő, a helyiek pedig megtermelik maguknak. (Amúgy azt írtam, újkrumpli. Ókrumpli nem létezik. Folyamatosan terem, valahol mindig szedik a földből, és ez kerül a szupermarketekbe, a zöldségesekhez is.) Na, ezen a háromkofás piacon azért egy valamit örömmel fedeztem fel. friss, gyönyörű zöldbabot. Markoltam egy nagyot, 40 deka lett, és így ma egy isteni zöldbabfőzelék, sült virslivel.

Érdekes, hogy valahogy úgy minden adja magát, amikor kell. Én a zöldbabot tejfölös-liszes habarással szoktam csinálni, itt viszont gyakorlatilag tejföllel még nem találkoztam, de úgy tudom, nem is ismerik. (Igaz, van helyette finom, és híres görög krémjoghurt, igaz, meglehetősen drágán, egy 450 gr-os pohár 700 Ft körül mozog.) A palacsintához vettem egy liter tejet. Kétszer sütöttem belőle palacsintát, a bundáskenyerek tojásai mellé is szoktam egy kicsit löttyinteni, kedden azonban már nem löttyent, a vége, olyan másfél decinyi nemes egyszerűséggel megaludt. 3,7 %-os, és azt írják a palackon, hogy Naxosi házitej. És el is hiszem, hisz otthon a Spar-ban vásárolt tejet már egy párszor próbáltam megaltatni, hát nem részletezem azt a nyúlós-nyálkás büdös valamit, amit az aludtej helyett kaptam. Pedig szeretem, gyerekkorom egyik nagy kulináris élménye volt. Ez gyönyörűen, és illatosan megaludt, nagyon kevés savóval, és liszttel keverve ideális habarás lett a főzeléknek.

Miután így szépen kielemeztem a mai ebédemet, nézzük mi történt az elmúlt napokban. Szóval nem sok minden! Élem a napjaimat, a hétköznapokat, mint otthon tettem, csak sokkal szebb helyen. Hétfőn délelőtt kimondottan szép idő volt, így elindultam a parton, hogy szétnézzek a szomszéd üdülőfalucska házai között, ahol még nem jártam. Ez is valamelyik szentről kapta a nevét, Aigosz a kezdete, a szent neve most nem ugrik be. Természetesen ez is kihalt és üres, a szállodák, stúdiók hibernálva, az ablakok ajtók a viharos évszakra bedeszkázva. Egy szállodát láttam nyitva, legalábbis ott van mozgás, és ott áll előtte, a városba vezető út mellett már egy jó hónapja egy szabadkai gépkocsi. Kicsi a világ! Láttam már őket, egy család, két gyerek, és valószínű Ők is itt töltik a telet.

Meglepődtem, hogy a zegzugos kis utcák mélyén micsoda luxusszálláshelyek rejtőznek. Gyönyörű, igényes építésű, csupa márvány ötcsillagos, luxusszállodák, apartmanok. Az egyiket, mivel csak az épület volt zárva, a belső udvar nem, körbejártam. Pazar kivitelű belső tér, a szobákhoz hatalmas teraszok tartoznak, minden terasz sarkában jakuzzi, a félkörben az udvarra nyíló teraszok gyújtópontjában egy pálmafákkal körülvett bár. Igen, hát azért főidényben zajlik itt az élet, igaz, egy-két szálloda honlapját megnézve, az árakat látva nem csodálkoztam, hogy magyar utazási iroda kínálatában én még nem láttam ide utakat.

Minden virágzik, a kertészek azért serénykednek, több helyt láttam itt is bővítést, felújítást, a legkülönfélébb csinosítást. Készítettem pár szép képet, igaz, Murphy törvényének megfelelően a fényképezőgép akkuja a két legszebb kinézett téma előtt kifogyott, tartalékot pedig nem vittem. Délután még egy nagy séta a másik irányba, a megunhatatlan és soha nem egyforma naplementét csodálva.

Kedden, amikor felébredtem, szó szerint szél sem rezdült. Rögtön lementem a partra, a tenger olyan volt, amilyennek nagyon ritkán lehet látni. Tükörsima, moccanatlan, csak néha futott át a víz felszínén egy-egy apró borzongás, mintha fázna. Állandó kísérő-zeném éjjel-nappal a zajos hullámverés. Most tulajdonképpen azért mentem le a partra, mert szokatlan volt a csend. A parti homokon mozdulatlanul feküdt a víz, néha mozdult csak pár centit, hogy látsszon, hogy még él. Kísérteties volt a csend, ugyanakkor a zavartalan napsütés gyönyörű napot ígért. Ekkor jött az ötlet, hogy ezeket az ideális adottságokat kihasználva, átteszem a bevásárló napot erre a napra, keddre.

A következő két hétben úgyis ezt akartam a szerda helyett, kerülendő a 24.-e, és 31.-e által várható esetleges kellemetlen meglepetéseket. Biciklire fel, és fél óra múlva bent voltam. A szokásos csavargás, nézelődés közben találtam rá a már említett piacra, még a sikátorokban bóklásztam egy kicsit, bár most csak a tényleg őslakosok mozgásán kívül semmi, aztán kiültem a kikötőbe, majd 1 óra körül jelzett a gyomrom, hogy ideje hazatérni, ebédet főzni.

Előtte persze a bevásárlás. Most is vettem 40 deka sertéscombot, ez két napra pörkölnek lesz. Érdekes a hentesek kínálata. Csak színhús van! De nem csak itt, kimondott hentesboltban is voltam már. A legnagyobb kínálat marhahúsból van, ez a legdrágább is. A sertéshúsból tarja, karaj, comb, és szűzpecsenye. Lehet még kapni egész nyúzott nyulat, báránycombot, kész saslikrudakat hurkapálcán, valamint előre fűszerezett húspogácsákat. Baromfi csak csirke, vagy egészben, vagy comb, vagy mell. Tehát ami kimaradt, de otthon megszokott dolog, a belsőségek, (egy helyt láttam májat, drágábban mint a comb) a szalonna, a köröm, a csülök, fej, fül, stb. nincs. A csirkéből az otthoni „nyugdíjas-slágerek”, farhát, láb, szárny, nyak még mutatóban sincs. Nem tudom mit csinálnak ezekkel, de kapni nem lehet. Legjobban talán a szalonnát hiányolom, sok mindenhez jó lenne, de a legközelebbi, ami pótolhatná, az az otthon megszokott szeletelt, előrecsomagolt papírvékony bacon, ami ugye… szóval nehezen képzelhető el belőle egy kis pörc a túróscsuszára! Igaz, túró sincs. (Azért eszelek, fetával és joghurttal milyen lehet.)

Szerény voltam, 15 €u-val megúsztam egy hetet, de tartani kell az előirányzatot, a lehetőségek végesek. Bevásárlás után haza, megfőztem 2 napra a pörköltet, még egy esti séta, filmek, majd alvás. A szerda gusztustalanul indult, és a nap folyamán még gusztustalanabb lett. Most áldottam az eszem, hogy kedden bementem. Napot egész nap talán félórára láttam, viszont volt viharos déli szél, meg-megeredő eső, szóval… Este aztán megkoronázta egy nagy viharral, amiben égzengéstől a jégesőig megint minden volt. Amúgy kellemes idő lenne, mert pl. kedden délben a városban 24 fok volt, tegnap a legnagyobb esőben-szélben is 18 körül, enyhe az idő, csak hát esőben, pláne viharban minden bonyolultabb. Nagyon szeszélyes, „áprilisi” az idő, pillanatok alatt tud változni. A bevezetőben írt délelőtti csodás napsütés, és a közeledő szürke felhők közben egy jó nagy zivatarrá változtak megint, ameddig ezeket a sorokat írtam, most szélcsend, és talán megint egy kis napsütés.

 

December 21. vasárnap

 

Advent negyedik vasárnapja, mindjárt Karácsony. Nekem már égett a négy gyertya a koszorún, úgy ebédeltem, odatettem az asztalra. Amúgy nincs igazán karácsonyi hangulatom, hisz késő tavaszi, kora nyári napokat élek, remek idő van már harmadik napja. Egész nap szépen süt a nap, szélcsend van, fel is tud melegedni a levegő is. Minden nap fürödtem a tengerben, nem azt mondom, hogy meleg a víz, de 1-2 perces bemelegítés, átdörzsölés után elmerülve már egész kellemes. (Mindenesetre melegebb, mint az Izlandi folyók, vagy a Norvég fjordok voltak.)

Két napom az új, (de ideiglenes) szerzeményem, a kutya barátom jegyében telt. Nem adtam neki nevet, mert az tulajdonképpen már a befogadást jelentette volna, egy erősebb kötődést. Szóval a következő történt.

Pénteken reggel a csodálatos időben a hosszabb tengerparti sétámra indultam, egész az öböl túlsó végéig sétálok ilyenkor, jó 4.5-5 km. Félúton van egy szép üdülő, illetve inkább apartman ház, előtte a parton kirakva három kiöregedett, régi halászcsónak, romantikus dekorációként. Ennél meg szoktam állni, leülök a csónak szélére, és egy pár perc pihenőt tartok. A házban lakik egy idősebb férfi, pár szót már beszéltünk, megdicsértem a házat, Ő megkérdezte honnan jöttem, tehát csak az alap, de mindin nagyokat köszönünk egymásnak. Van neki egy nagyon szép és játékos kutyusa, aki amikor az öreg otthon van, szabadon van engedve, rohangál a parton, játszik, ismerkedik. Szocializálódott kutyus, barátkozó, mindenkihez odamegy, és egy kis simit kiharcol magának.

Többször találkoztunk már, mindig nagy örömmel rohan elébem, vagy ha a csónakon ülve vesz már csak észre, akkor homokfelhőt húzva maga után rohan üdvözölni, meg hát tudja, hogy igen nagy simogatásban, fülvakarásban lesz része, és az utóbbi időben már a bot is repül, észrevettem, hogy nagyon szeret vele játszani. A gazdi azért a teraszon ülve figyeli, felügyeli, és ha szükségét látja, egy speciális, érdekes füttyszóval visszaszólítja a házhoz. Kölcsönös a kommunikáció, hisz a kutyus nyakán levő nyakörvön egy kis kolomp van, tehát akaratlanul, de ő is jelzi mindig, hogy merre jár, illetve hogy halló közelben van még.

Csütörtökön reggel ugyanígy történt, játszottunk, simogatás, egy kis dajkálás, majd elköszöntem, és indultam vissza. Igen ám, de ő is jött velem. A gazdi fütyült, én zavartam vissza, 10 métert visszafutott, majd mikor elindultam, tisztes távolból, de követett. Megálltam, elindultam vissza, arra viszont nem jött, leült és várt. Nem tudtam mit tenni, jöttem, majd csak meggondolja magát. A gazdi füttye szép lassan beleveszett a távolságba, a kalandvágyó barátom mind közelebb jött, és kis idő múlva már a teljes összetartozás tudatosságával lépdelt mellettem, egész hazáig.

Mikor ideértünk, gyorsan felmérte a terepet, megnézte, „belőtte” magának a környéket, aztán lefeküdt a bejáróba, és úgy nézett rám, mint aki a szemeivel azt mondja, na, itthon vagyunk! Adtam neki vizet, és elkezdtem ebédet főzni. Nézte mit ügyködök, néha beleszunnyadt, néha került egyet, látszott, hogy jól érezte magát. Az ebédet, a főtt rizst sült virslivel megfeleztük, egy embernyi adag volt, igazából együnk sem lakott jól, de ennyi volt.

Délután én az itthoni ténykedéseimet csináltam (már amit tudtam, mert nagyon kíváncsi volt, ha valamit kézbe vettem, rögtön ott volt az orra, neki meg kellett vizsgálnia, mi is az!) . Fát vágtam, illetve törtem, hogy pár napra legyen száraz tartalékban, még ha esik is az eső, de az egy csodálatos játék volt, hogy ha én letörtem egy darabot, és beledobtam a ládába, ő rögtön kivette, és elszaladt vele. Gyakorlatilag mikor kész lettem, vagy 30 helyről kellett összeszednem a jól megrágcsált darabokat. Szóval elvoltunk.

Az itt töltött pár hét alatt elég jó baráti viszonyt alakítottam ki az itt őslakó nyuszikkal, odáig haladtunk, hogy már 3-5 méterről sem rohantak el fejvesztve, hanem csak felemelték a fejüket, figyeltek, de ott közlekedhettem közöttük. Na ezt a bimbódzó békés viszonyt új barátom most 3 perc alatt a kezdetinél rosszabbra amortizálta. Amikor az elsőt meglátta, a vadászösztön olyan kirobbanása kerítette hatalmába, hogy egy menetben, pillanatok alatt berohanta a dűne bokorlabirintusát, amit én még a hetek alatt nem ismertem meg. Szépített a dolgon, hogy a nyakában levő kolomp rendesen tette a dolgát, így a bozótos egész élővilága pillanatok alatt felbolydult.

Mikor visszatért lelkesen elújságolni, hogy milyen kalandjai is voltak a nyúl-kolóniával, gyorsan levettem róla a kis kolompot. Legalább nem veri fel a falu összes kutyáját, és a vadászatban is nagyobb sikerre számíthatott. Persze ugyanígy volt a meglehetősen nagyszámú macskával, a kutyájukat megszokottan, mindennap erre sétáltató helybeliekkel, az erre tévedő látogatókkal. Nem volt egyszerű!

Alkonyatkor még egy nagy tengerparti séta, amikor is a házukhoz közeledve leparkolt, nem volt hajlandó tovább jönni, vissza kellett fordulni. Este lefekvéskor komoly közelharcot kellett vívnunk, hogy ki is fog a sátorban aludni. Tulajdonképpen elfogadta volna, hogy, na jó, egye fene, én is bejöhetek, de ő mindenképp. Hát ez nem ment, én győztem, ő pedig letelepedett a sátor mellé, és pár perc múlva békésen szuszogott. Persze csak az első zörejig, itt éjszaka élet van, járkálás. Ezt ő mind személyes kihívásnak tekintette, és minden egyes neszre üvöltve vetette bele magát a bozót sűrűjébe, felverve a falu megkötött és irigykedő kutyáit. Zűrös éjszaka volt!

Reggel ébredéskor itt várt az ajtóban, az első dolog amivel álmosan szembenéztem, az ő két okos szeme volt. Bár, akkorra már megszületett a döntés. Ahhoz, hogy elmenjek WC-re, és természetesen nélküle, nem volt választás, meg kellett kötnöm. Van egy jó 2 méteres láncom, az utánfutó leláncolására, hát ez most az ő nyakába, és egy fára került. De azt a kétségbeesést, azt a dühödt üvöltést, amit öt perc alatt levágott, hááát…. Visszhangzott a környék! Reggelire sonkás bundás kenyér volt, ezen is megosztoztunk, de ő persze a saját részét rágás nélkül 3 mp. alatt leküldte, és az álla máris ott volt az asztalon, és esdeklően váltogatta a gyönyörű és beszédes tekintetét a szemem és a bundáskenyerem között. Abból is kapott még. Jól megitattam, és elindultunk sétálni, vissza, haza.

Sokat olvastam már különböző fórumokon a felelős kutyatartás fontosságáról. Ezzel nem csak egyetértek, de alkalmazom is. Kutyát csak akkor tartsunk, ha maradéktalanul el tudjuk látni az alapvető szükségleteit, igényeit. Ha normálisan, alkatának és korának megfelelően tudjuk etetni, ha fedelet tudunk biztosítani a feje fölé, ahová éjszakára, pláne eső és vihar idején behúzódhat, ha magára tudjuk úgy hagyni, hogy egy ne lánc végén bolonduljon meg, stb. Sorolhatnám még, de talán az is idetartozik, hogy tudjunk gondoskodni a sorsáról, elhelyezéséről akkor is, mikor hosszabb időre el, haza, vagy csak egy másik szigetre akarunk utazni.

Ezért aztán játszadozva, botot dobálva szép lassan hazaértünk, az igazi, eredeti házhoz, ahol a gazdi kitörő örömmel fogadta, ölelte magához, és tulajdonképpen, szerencsére, ez kölcsönös volt. Elmondta a férfi, hogy még nem csinált ilyet, jó dolga van, és egész este kétségbeesetten járta a környéket utána. Szóval, örömet szereztem. Megnéztem a helyét, egy hatalmas, modern, „összkomfortos” műanyag házikója volt, nagy kifutóval, rengeteg dobozos kutyakonzerv, és zsákos kutyatáp bespájzolva. Hát, erre van neki szüksége. Elköszöntünk, kértem, hogy azért ameddig elmegyek, zárja be, és megegyeztünk, ha arra sétálok, majd kiengedi játszani, sőt kerülhetünk is egyet-egyet a parton. Mert azt nagyon élvezi!

A szombat többi része a parton telt többnyire, remek idő volt, teljes szélcsend, fürödtem, utána zuhany és fejmosás, ebédfőzés. Délután a napsütés miatt jóllakott akkuk még engedélyeztek egy kis olvasást a tabon, este pedig filmek, Viber, olvasás, majd alvás. Ma reggel folytatódott a korai nyár, így reggeli után irány az Advent-i Naxos city! Ami semmi különöset nem hozott. A kedden látott reményteli karácsonyi vásár helyszínén semmi, 2-3 bezárt faház a ligetben, a jászolban a barikák békésen aludtak, egy faházban volt valami jótékonysági gyűjtés. A városban sem volt különösebb hangulat, egy sima, napfényes vasárnap.

Hazafelé bementem kenyérért a supermarketbe, a mi üzletünk ma zárva volt. Bent tömegnek, az otthon megszokott őrületnek nyoma sem volt, pár ember vásárolt csak. Egy dolog utalt az ünnepre, egy apró fa alatt egy asztalon „szabadszedéses” karácsonyi sütemény volt kirakva, és amin meglepődtem, ugyancsak önkiszolgálásra egy nagy üveg raki, vagyis pálinka egy üveg ásványvíz kíséretében. Köszönettel elfogadtam a meghívást, mindent kóstoltam. Fél 2 körül értem haza, ebédfőzés következett, a szokásos egyéb, csatlakozó tevékenységekkel, majd most a naplóírás. Megint alkonyodik, megy le a nap, megint vége egy napnak!

Most az elmaradhatatlan esti séta után folytatom, illetve tulajdonképpen zárom a mai naplóírást. Elmaradhatatlan, szent rítussá kezd kifejlődni ez a séta a naplementében. Annyira megragadott a naponta megújuló szépsége, a bíborszínű horizont látványának napbúcsúztató hangulata, hogy nem tudom kihagyni. Az előző bekezdést is sebtében hagytam abba, mert láttam, ahogy kezd pirulni az ég kékje. Megfigyeltem, hogy bármennyire is fáradt vagyok, esetleg valamin töröm a fejem, apróbb gondom van, ahogy leérek a tenger alkonyba boruló partjára, és az éledő dagály hullámai megnyaldossák a gumicsizmám szárát, mindent elfelejtek, önkéntelenül vigyorra húzódik a szám, és valami elmondhatatlanul felszabadító érzés fog el. Ma is így volt. Most visszaértem, már sötét van, duplán, hisz a hirtelen támadt északi széllel egy koromfekete felhő is érkezett. Holnapra jó időt ígértek, remélem úgy is lesz!

 

 

December 24. szerda

 

Karácsony Szent Estéje. Furcsa egy Karácsony, az biztos! Ragyogó napsütés egész nap, felhőtlen kék ég, teljes szélcsend. 1990-ben, mikor Monte-Carlóban jártunk, december 13.-án fürödtünk a tengerben. Karácsonykor még sosem, a mai nap volt az első. Viszont messze nem az első egyedül töltött Szent-estém ez az idei „remete” Karácsony. Munkámból adódóan többször töltöttem távol ezt az ünnepet is az otthontól, a családtól, akár a vasúton töltött évekre gondolok, akár a biztonsági szolgálatoknál töltött időre. Meg lehet szokni. Két éve pedig pont ezen az ünnepen, 24-ről 25-re virradó éjszaka ment el Nővérem, a gyermekkori „klasszikus” családom utolsó tagja, azóta különösen elveszett az öröm érzése ezekből a napokból.

Vasárnap este a jó idő ígéretével és reményével aludtam el, ami maximálisan be is teljesedett! Három olyan nap telt el, (itt létem alatt még egyszer sem volt ennyi egyfolytában) hogy egyetlen árva felhőfoszlányt nem láttam az égen. Ráadásul ugyanennyi idő óta teljes szélcsend is van, úgyhogy az időjárás-felelős igazán kitett magáért, hogy első mediterrán- Karácsonyomat széppé tegye! Hétfő délelőtt azzal telt, hogy óvatosságból összegyűjtöttem és feldaraboltam egy csomó szárazfát, hogy ha véletlenül hirtelen az idő mégis esősre fordulna, ne érjen kellemetlen meglepetés a főzéssel. Ebéd után sziesztaképpen lementem a partra, és a sziklák közt, egy különösen meleg, napsütötte zugban olvastam egy nagyot. Ahogy közeledett az alkony, feljöttem, csizmát húztam, és az esti sétára indultam. Sajnos kellemetlen meglepetés is ért, mert ahogy a biztonság teljes tudatával belegázoltam a dagály kicsapó hullámaiba, a jobb csizma egy pillanat alatt teleszaladt vízzel. Nem igazán tudtam mire vélni, kicsit szidtam a görög ipart, (vagy ez is kínai lehet?) hisz még nem olyan öreg, hogy már tönkremenjen. Aztán itthon mindent visszaszívtam, mert mikor jobban megvizsgáltam a bűnöst, az orrán levő szakadt lyukat felfedezve rögtön beugrott, hogy utoljára épp a bejáratomon rúgtam bele a csizmával egy, a földből kiálló gyökércsonk éles szélébe. Akkor csak a nagylábujjam ficama miatt gondoltam (sőt, mondtam!) csúnyákat, a szakadásra nem is gondoltam. Mindenesetre a biciklinek hoztam ragasztókészletet, holnap délelőtt már rászánom magam, és teszek egy foltot az orrára. Meg kell hogy fogja, hisz mindkettő gumi. Ráadásul mindkettő fekete….

Kedd ugye a heti nagybevásárlás napja, ennek megfelelően reggeli után biciklire ültem, és irány a város. Kicsi lányom, Kata is küldött nekem egy karácsonyi kis meglepetést, ezért be kellett mennem a postára is. Ott kezdtem, hisz a nyitva tartása elég hektikus, bizonytalan, illetve számomra rejtély. Kiírva semmi nincs, és már kétszer futottam úgy lyukra, hogy a napnak olyan szakában, amikor a józanész szerint üzemelnie kellett volna, teljes csend volt a hivatalban, minden zárva volt. Persze nem egy otthoni főposta méretre kell gondolni, egy nagy ház első emeletén levő nem túl nagy szoba, belül a pult mögött általában egy árva szál alkalmazottal. Aki olyan mindenes, mint ahogy a hétfői meglehetős hosszú várakozás alatt volt időm megfigyelni. Kezel betéteket, befizetendő csekkeket, pénzes utalásokat, levelezést. Különösen érdekes volt, hogy ottlétem alatt ketten is voltak, egy férfi és egy nő, akik képeslapot adtak fel, amit kérésükre a postai alkalmazott írt meg, diktálás alapján, szép kényelmesen. Ugyanígy címzett meg több borítékot, töltött ki különböző űrlapokat, kérésre. Ami viszont rendkívül szimpatikus volt, és engem is megnyugtatott, higgadt szórakozássá változtatta a hosszú várakozást, hogy senki nem türelmetlenkedett! Nem volt egy sokat jelentő sóhaj, egy szisszenés sem, mindenki nyugodtan várt, kellemesen eldiskuráltak. Elképzeltem ezt otthon, 1. Postahivatal….

Mikor sorra kerültem, mondtam, hogy postán maradó küldeményt várok, megkérdezte a nevemet, és hogy honnan, aztán legyintve egyet, elém rakott vagy 100 ilyen levelet, hogy húzódjak félre, és válasszam ki ami kell, illetve természetesen a sajátomat. Nem érkezett még meg, ezért ma délelőtt is bementem megnézni, és itt jön a postai sztori csattanója. Bementem, páran voltak csak előttem, az egyik befizetés után a férfi végignézett a soron, összetalálkozott a tekintetünk, és így szólt: Bode Laszlo Hungary! Bár kicsit törve, de hibátlanul, és emlékezett! Mit mondjak, nagyon meglepődtem! Odanyúlt, soron kívül ismét kezembe nyomta az egész paksamétát, válogassak. (Még most sem volt, de ezért a gesztusért megbocsájtottam a görög posta lassúságát.)

Tehát kedd, bevásárlás, a kirakott kóstolók ismételt megdézsmálása. Nagyon finomak, és valószínű ezek speciálisan karácsonyi sütik, mivel több helyen láttam ugyanígy kirakva kínálónak, illetve cukrászdákban mindenütt ez a fő cikk most. Na meg amiket mellette persze láttam a cukrászdákban, ahová csak úgy nézelődni, pontosabban önkínzásból betértem! Köztudottan rendkívül édesszájú vagyok, tehát ezek a nézelődések felérnek egy nagyon kemény, előrehaladott állapotú mazochizmussal. Csodálatos látvány volt, egyben szörnyű érzés, hogy nem eshettem neki, módszeresen végighaladva, a pult egyik sarkától a másik végéig, végig kóstolva mindent!

Hazatekertem, és ebédfőzés következett. Vettem nagyon szép sertéscombot, egy nagy adag pörköltet lefőztem, majd négyfelé osztottam. Tegnap volt rizzsel, ma babbal és tésztával babgulyás, holnap krumplipürével, pénteken megint babgulyás. Elismerem, hűtő nélkül elég rizikós az ilyesfajta előrefőzés, épp úgy, mint pl az egyben megvett 80 dekás csomag szeletelt gépsonka, amit egy hétre osztok be, reggelikre, vacsorákra, de részint ez van, ez egy kempingező élet ahol nem lehet összkomfort, másrészt hagy edződjön az a kicsit talán megtépázott immunrendszer! Eddig még nem volt belőle probléma.

Rögtön ebéd után nekiláttam a karácsonyfám feldíszítéséhez! A bejáratommal szemben van egy elég formátlan kis fácska, ezt kozmetikáztam, fazoníroztam meg egy kicsit. Profi díszre nem tudtam, nem akartam sokat költeni, ahogy a városban már korábban nézelődtem, elég drágák. A szupermarketben vettem tehát egy csúcsdíszt, és hat piros gömböt. Mindez 3 €u-ba került, ennyi még elmegy. Aztán gyűjtöttem már régebb óta a parton különböző, díszként jól mutató dolgot, amit a tenger sodort ki. Így összejött egy csomó tintahal páncél, ami ovális fehér formájával jól mutat a zöld fán, valamint különböző, sokszínű műanyag kupak, karika, stb. Ezeket cérnára fűztem, és máris kész voltak az akasztós díszek. Még gyerek koromban otthon, iskolában sokszor csináltam láncot a fákra díszként, színes papírlapokat csíkra vágva, karikában egymásba fűzve, majd a csíkok végeit ragasztóval összeragasztva tetszőleges hosszúságú, dekoratív láncot lehet csinálni, viszonylag gyorsan.

Színes lapom nem volt, megvolt viszont az itt vásárolt TAB-nak a soknyelvű használati utasítása, egy kis könyv formájában. Ezeknek a lapjait csíkoztam fel, celluxom van, és máris ment az alkotás. Még múlt héten, egy délelőtt legyártottam vagy 10 métert, amit egy hungarocell ládában tárolta eső, illetve pára ellen. Jött a vihar, a ládát elfújta, az egész szétázott. Kezdtem újra, ismét bő 10 méter, de most már egy szemeteszsákban zártam le légmentesen, ez meg is őrizte. Tehát, ezek kerültek a fára, az eredmény a Facebook-on megtekinthető. Szerintem szép, illetve nekem szép, és csak az enyém. Szabadföldi karácsonyfám még úgysem volt, persze tudom, ez is csak az első viharig, az első nagy esőig lesz. Mindenesetre ebben a nagy ünnepi forgalomban sikert arat, sokan észreveszik, megcsodálják, fényképezik, filmezik.

Az ebédfőzés, mosogatás, fadíszítés persze jó késő délutánba nyúlt, még elmentem vízért, majd egy rövid séta a parton, és máris bevörösödött az ég alja, lement a nap. Este még filmeztem, egy kis otthoni kapcsolattartás, olvasás, így aztán elmúlt éjfél, mikor lámpát oltottam.

Reggel a tegnapi nap tükörképe fogadott. Zavartalan későnyár. Az iskolákban szerintem itt is téli szünet van, na meg az ünnepek, de hirtelen nagyon megnőtt a forgalom a környéken hétfő óta. Hozzászoktam már, hogy itt a parton, ha én nem megyek a faluba emberek közé, akkor napok telhetnek el, hogy egy emberrel találkozzak. Na, most aztán megint vannak! Már hétfőn kezdődött egy nagycsomó könnyűbúvárral! Nem tudom véletlen volt-e, vagy valami összejövetelük volt, de míg eddig két-háromnaponta láttam egy idősebb görög urat rendszeresen merülni, illetve szigonnyal vadászni, de mindig ugyanazt az embert, most vagy 20-30-an, csoportokban, egyedül, és egész nap itt lubickoltak a sziklák közt.

Ma is betekertem tehát reggeli után a városba, részint a postára, és vettem 3 napra kenyeret, ünnepek alatt biztos nem sütnek. Csodálatos volt az idő megint. A levegő rendkívül tiszta, a páratartalom a szokásos 90% feletti értékről csodálatosképpen 60% körülire esett, hihetetlen látótávolsággal. Még sosem láttam ennyit, és ilyen tisztán a Kikládok környező szigeteiből. Tisztán kivehető Syros, Délosz, Mykonos, na meg a környező apróbb szigetek mintegy 100 km átmérőjű körben. A Google Earth-ról könnyen be tudom azonosítani most már a Dél-Égei tenger számtalan apróbb-nagyobb szigetét.

A postáról már írtam, ma sem jártam sikerrel, így gyorsan jöttem is vissza. Az az igazság, hogy ilyen nagy forgalomban nem szívesen hagyom magára a kis telepemet, a görög emberek, ahogy megtapasztaltam, meglehetősen kíváncsiak. Nem attól félek, hogy elvisznek valamit, (bár vannak itt nem görögök is) de nem nagyon szeretem, ha mindenembe belenéznek. Azt már megfigyeltem, és eléggé megdöbbentem, hogy a városban pl. az üzletek zárása után, éjszakákra, ünnepnapokra, nem viszik be az üzlet elé, a nyitva tartáskor kipakolt árucikkeket. Sok kisebb-nagyobb bolt előtt láttam már, hogy a legkülönfélébb, a mérete alapján könnyedén elvihető ezer féle árucikk éjszakázik kint az üzlet előtt a nyílt utcán, vagy tölti ott a szombattól-hétfőig tartó zárva tartást. És ha ez gyakorlat, akkor valószínű nem nagyon szoktak elvinni semmit. Megint belegondoltam, hogy miként lenne ez otthon…..

Szóval bízok a görög emberekben, nem féltem a cuccaimat, csak éppen a szűk környezetem, az életformám nem egy performansz, nem egy érdekes kiállítás. Azért délután fürdőnadrágot vettem, és lementem a partra, úsztam egy nagyot, majd lezuhanyoztam, hajat mostam, napoztam egy jóízűt. Gyorsan beesteledett megint, a part már csak sötétben ürült ki. Én is sétáltam még egyet a faluban, próbáltam kilesni, vagy egyáltalán felfedezni a Szenteste hangulatát, de nem sikerült. A vendéglő és a bolt még este 6-kor nyitva volt, bár üresek. Most még egy kicsit olvasok, filmezek, aztán alvás. Délután gyújtottam gyertyát Édesanyám és Nővérem (mindkettőjük névnapja van ma, és ugye Nővérkém két éve ilyenkor ment el) valamint már régen nem velem levő Édesapám emlékére, gondoltam a régi, gyerekként még sokkal szebb, és bár szegényebb, de meghittebb, izgalmasabb, szeretettelibb Szentestékre, és remélem, talán ma, álmomban sikerül még egyszer visszamenni az időben, és átélni ugyanazt. Az lenne az igazi ünnep, az igazi ajándék.

 

December 28. vasárnap

 

Elteltek az ünnepek. Igazi nagy stresszt nem okozott, a két tényleges Karácsonyi nap, a 25-26. pont olyan volt mint a többi. Az időjárás a három csodálatos nap után változékonyra fordult, és épp most néztem az előrejelzést, hát nem csak otthon köszöntött be az igazi tél, úgy tűnik itt is erősen romlani fog az idő. Persze ez relatív, és az itteni értelemben kell számítani a romlásra, megerősödő szél, felhős idő és csapadék ígérkezik. Ez egyik sem jó, különböző gyakorlati okok miatt, de összhatásukban is elég kedvetlenítők.

Csütörtökön, az ünnep első napján kísérteties csend borult az egész falura, még a megszokott autók, motorok ritkás hangja sem hallatszott, most láttam először úgy a mólót, hogy egyetlen kis ladik sem volt kikötve, nemhogy a megszokott halászhajók. Hogy hová tűntek, ötletem sem volt! Estig még a horgászok is ünnepeltek, a megszokott, és szinte már móló-felszerelésnek tekinthető állandó pecások, a Sánta, a Nótás, a Vekker, meg még más nevesincs bútordarabok valószínű ezt a fél napot kötelezően a családdal kellett, hogy töltsék. Ezeket a neveket én adtam nekik. A Sánta azt hiszem értelemszerű, a Nótás egy 30 körüli fickó, aki az egész horgászat alatt fennhangon görög népdalokat énekel, témája szinte mindegyiknek az „agapo”, a szerelem, a Vekker pedig, mint akit felhúztak, a kocsiból való kiszállása pillanatától, a hazaindulásig egyfolytában végig dumálja azt az pár órát, de megállás nélkül. Mint akit felhúztak. Este persze, levetve a családi ünneplés feltehető béklyóját, ismét együtt volt a csapat.

Érdekes horgászati szabályok lehetnek itt Görögországban. A legfőbb szabály valószínű az, hogy nincs semmiféle szabály. Otthon van horgászigazolványom, természetesen vizsgáztam, régen elég sokat horgásztam. Ma már nem, de a szigorú szabályok még az eszemben vannak. A „készségek” (botok, horgászfelszerelések) milyenségéről, darabszámáról, a kifogható halak méretéről, tilalmi időkről, darabszámról, fogási naplóról, stb. Hát ezek itt szerintem nem ismertek. Mindenki azzal fog halat, amivel akar, és annyit, amennyit tud. Elképesztően egyszerű, mondhatni primitív eszközök vannak, nem járhattam messze az igazságtól, mikor egy-két (sok) ilyen eszközben az un. gereblyéző felszerelést véltem felismerni, de a komoly botok száma sincs limitálva. Valamelyik este, mikor a sétából visszafelé jöttem a parton, két férfi állítgatta a botokat a parton éjszakai horgászatra. Nem akartam hinni a szememnek, megszámoltam, ketten addig összesen 14 botot szúrtak a homokba, amik vigyáz állásban, jó száz méteren keresztül, szinte kerítést vontak a partra, és még vagy 5-6 tartó üresen várta a kocsiban levő továbbiakat. Ezek viszont igazi profi szerelések voltak, láthatóan méregdrága, hatalmas tengeri orsókkal. (Majd egy óra múlva kicsi mosollyal gondoltam rájuk, mikor az ideérő vihar itt, egy kilométeres körzetben szórta a legnagyobb villámait, ami ugye a menő szénszálas botokkal nem egy életbiztosítás.)

Csütörtöknél tartottam tehát, délutánra, estére aztán ismét benépesült a környék, sokan jöttek ki lejárni a bejgli és a töltött káposzta itteni megfelelőjét. Jöttek a „kedvenc” nézelődőjeim is, a kíváncsiak klubjából, és ismét feltűnően sok gyerek volt, akik persze ujjongva fedezték fel az itteni bónusz Karácsonyfát, készültek a fényképek. Este, mikor már ritkult a kirándulósereg, elindultak vissza a városba, még sétáltam egyet a mindjobban feltámadó szélben, majd jött az „esti rutin.”

A péntek tükörképe volt az előző napnak, talán az időjárás, a nagy szél, és a néha szemerkélő eső szűrte meg egy kicsit a nézelődőket. Délelőtt egy rövid sétát tettem a parton, ebéd után pedig újra neki ültem, és egy újabb adag fát daraboltam össze tartaléknak. Este besétáltam a faluba, és a délutáni nagy csönd után meglepődve fedeztem fel a hatalmas kocsi mennyiséget a Gorgona előtt. A bentről kiszűrődő élőzene hangjai aztán megmagyaráztak mindent. A környékbeliek együtt ünnepelték a Karácsonyt. Az étterem nagyon szépen fel volt díszítve, teltház volt, szólt a zene, forgott a körtánc. Lett volna kedvem egy kicsit „elvegyülni”, de egyáltalán nem úgy voltam öltözve, nagyon kirívó lettem volna a gumicsizmában, tréningruhában a díszes ünneplőbe öltözött helyiek között. Így csak néztem egy kicsit a táncolókat, hallgattam az altató, véget nem érően monoton zenét, majd sétáltam egyet a hatalmas hullámokkal morajló parton. Aztán „haza”.

Szombaton délelőtt megint egy kicsit kellemesebbé vált az idő, reggeli után gyorsan leszaladtam kenyérért a faluba, majd sétára indultam a parton. Megint „formában volt” a tenger, fehéren habzó, tajtékos hullámokkal ostromolta a partot, mellette sétálva, a séta bő 2 órája alatt szinte megsüketül az ember, de ugyanazt az állandó, erős morajlást hallom most is, és egész éjjel. Visszafelé már tényleg kicsit sok volt, és a parton is viharos szél fújt, feljöttem a dűlőútra. A kutya-barátom házához épp akkor kanyarodott kocsijával a gazdi, egy hölgy társaságában. Üdvözöltük egymást, pár szót beszéltünk, bementem egy kis simogatásra, dajkálásra, aminek a kutyus nagyon örült, csak akkor tört ki csalódott ugatásban, sírásban, mikor elköszöntem tőle, és elindultam tovább. A gazdi nem engedte el.

Délután megint egy kis faaprítás, olvastam, eltelt gyorsan az idő. Este egy rövidebb séta a másik irányban, a mólóhoz visszatalált két halászhajó is, a horgászok a helyükön a voltak. Éjfélig bírta az akkumulátorom a filmezést, meg a Sudokut, így reggel csak fél 9-kor nyitottam ki először a szememet. Kellemes meglepetésre majdnem szélcsend, egy pár felhő, és kellemes 16 fok fogadott mikor kinéztem. Rögtön jött az elhatározás, kirándulok!

Gyors reggeli, és észak felé, a hajóroncsos félsziget felé vettem az irányt. Kihalt volt minden, odaútban szó szerint egyetlen emberrel sem találkoztam. Sokat fényképezgettem, a táj arculata mindig változik, a sok eső és az enyhe idő miatt tombol a természet, minden virágzik. A kis földnyelv végében sajnos lehangoló kép is fogadott, ott járt az „ember”, hatalmas szemétkupac rejtőzött a sziklák között. Olyan elkeserítő ilyesmit látni, és sajnos mind gyakrabban látok ilyet. Pedig ezt most még turistákra sem lehet fogni!

Visszafelé egy másik, eddig még nem járt úton jöttem, hangulatos házak, apró templom, gyönyörű, parkosított kertek, nagyszerű kilátás, de azt a sziklák közé kihordott szemétdombot nehezen tudtam felejteni. Megmásztam megint egy kis dombot, a szél miatt párátlan volt a levegő, nagy látótávolsággal, csodálatos panorámával. 3 és fél órát csavarogtam, elég késői volt az ebéd. Mosogatás után épp elpakoltam, mikor a napozni kitett utánfutó felől ismét hangokat hallottam, két férfi nézegette, hogy miféle szerkentyű lehet az. Majd beljebb is kerültek, hát ilyet sem láttam még mióta itt vagyok Agia Annában, két rendőr volt! Hogy ezek hogy kerültek ide? Vagy valami „jószándékú” nézelődő jelzésére, vagy csak az időszakos bejárásukat tartották, nem derült ki. Kérdezték honnan jöttem, hová megyek, körbenéztek a kis birodalmamban, megcsodálták az utánfutót és a Karácsony-fámat, megkérdezték, hogy ugye nem szoktam tüzet gyújtani, majd elköszöntek. (Az asztalon a főzőben még ott parázslott az ebédfőzés hamuja.) Elmenőben még figyelmeztettek, hogy lehetőleg ne gyújtsam fel a bozótost, majd továbbmentek, más hasonló „rejtekhelyekre” is benéztek. Bár, a terület garantáltan üres.

Ezután már az estére készültem, kipróbáltam a wifi-vadász készletemet, felfedeztem egy kódolatlan sugárzást a kikötő mellett, de sajnos a készlet is tönkrement. Elég sokat használtam már a Skandináv úton is, azóta is, a szállítás is megviselte, amikor szétszedtem, kiderült, hogy az USB-s egység csatlakozója le van szakadva, forrasztani kellene. Amit most nem tudok, úgyhogy marad a kikötőbe kiülős ingyen wifi, ha a saját mobilom esetleg hirtelen kifogy. Ma még le kell mennem ivóvízért, miközben a sátorban írom a naplót a szél nagyon durván feltámadt. Itt védett helyen vagyok, a sátrat alig lebegteti, de a fák ágán, és a tenger morajlásán hallatszik az ereje. Filmek, olvasás, alvás.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.